Sorozatunk második részében versenyzőket kérdeztünk. Beszélgetéseink alatt feltérképeztük, hogyan készülnek fel az egyes vállfajokra, valamint melyik szakágat kedvelik jobban. Emellett fény derült egy egykori legendára, de a különbségek, a mérten segítő emberek szerepe, a depóhangulat, a népszerűsítés és tanítás kérdésköre, valamint az ominózus kistáska is szóba került.
Továbbra is jól megérdemelt nyári szünetét tölti az Enduro-országos bajnokság mezőnye. Azonban már nem kell sokat várni, hogy folytatódjon a TRP Hungary által támogatott szezon. Az enduroidény október 18-án és 19-én Szandaváralján zárul, az endurokrossz-kiírás pedig egy héttel később, a 42. Királyválasztóval folytatódik.
Ez a meglehetősen hosszúra nyúlt nyári szünet pedig remek alapot nyújt arra, hogy az endurosport mélyére ássunk. Az első részben áttekintettük az alapvető különbségeket, megvizsgáltuk azokat a regulákat, amelyek csak egy-egy szakágra értelmezhetőek, valamint különbségeket tettünk a különböző kategóriák között. Ezt a komplex rendszert ezúttal a versenyzői oldalról közelítjük meg. A megszólított motorosokat a lišovi hétvége alatt elsősorban arról faggattuk, hogy hogyan készülnek fel egy-egy fordulóra, de más észrevételek és történetek is szóba kerültek.
A téma ezen irányú kibővítését pedig kezdjük is egy szóbeszéddel, amelyet Szaniszló Máté villantott fel a P1race.hu-nak. „Régebben volt egy legenda, hogy az endurósok és a krosszosok azon vitatkoztak, hogy ki a jobb terepmotoros, és természetesen mindkét fél magát hozta ki győztesnek. Aztán kijött, hogy oké, legyen egy olyan műfaj, ahol keverjük a kettőt, és majd meglátjuk, hogy ki a jobb.”
„Az enduro esetében a tempó számít – szögezte le Liszka Roland. – Ez nem annyira technikás, mint a superenduro. Ugyanúgy működik, mint a rali. Vannak etapok, ahol a megadott idő alatt csak körbe kell jutni, és vannak a mértek, amelyek alapján történik az értékelés. Rengeteg motokrossz kell, illetve idén elkezdtem olyan nyomokat kijárni, amelyek hasonlítanak az endurómértekre. Néha időt is szoktunk mérni, de a technikai elemeket is fejlesztjük. Ez alatt azt kell érteni, hogy különböző talajokon – például derékig érő nyomban, füves pusztán – kanyarodunk.”
Liszka hasonló eredményre számított, de „meglehetősen tapasztalt” ellenfelet kapott
„Valamilyen szinten hasonló az edzés – fogalmazott Zsigovits Norbert, aki meglehetősen hosszasan magyarázta komplex edzésmunkáját. – Az enduro esetében a mért szakaszok hét-nyolc percesek, ugyanúgy, mint a superendurón, nagyjából itt kell nagyon jó teljesítményt nyújtani. Az enduróra úgy edzünk, hogy kijelölünk egy szakaszt, amely gyakorlatilag egy mértnek a szimulációja, és ott teljesítünk mért köröket. Persze, emellett kell egy alapállóképesség, hétköznap futni és kerékpározni szoktunk. A cél, hogy bírjuk az öt-hat óra terhelést. Viszont az a fontosabb, hogy a hat-hét perces [mérteken] maximális erőbedobással tudjunk menni, és ezeket kell erőltetni. Ha valaki nem bír hat órán át folyamatosan motorozni és koncentrálni, akkor nehéz dolga van. A superenduro abban más, hogy ott kötött pálya van. Szerencsére remek vonalvezetéseink vannak, gondolok itt akár Monorra, Nagytarcsára vagy Óhídra, ahol superendurós pálya is van, ezeken szoktunk menni. Ami még ilyenkor pluszba belejön, hogy egymás ellen is kell menni, úgyhogy akkor nagyon örülünk, amikor többen vagyunk a pályán. Ebben az esetben futamokat is tudunk szimulálni. Ott a döntőbe is be kell jutnunk, úgyhogy arra is van edzésünk, hogy az egykörös tempó jó legyen. Egy-egy gyors kör negyven-ötven másodperc szokott lenni, ezt is sokat gyakoroljuk. Ha nem versenyfelkészülésünk van, akkor az alaptechnikákon próbálunk csiszolni. A superenduro esetében köveken, rönkökön, mátrixokon megyünk. Ezt általában a nap elején vagy a végén vesszük elő. Ezt úgy szoktuk hívni, hogy elmegyünk egy kicsit »játszogatni«, és ekkor új technikákat próbálunk beleépíteni a jelenlegi tudásunkba. Egy-egy olyan akadályt vagy kombinációt rakunk össze, amelyet nemcsak, hogy élvezünk, de a technikánk is fejlődik.”
„Ha több endrokrossz verseny van egymás után, akkor az edzések alatt inkább hosszabb, negyvenöt-ötven perces etapokat teljesítek – nyilatkozta Mario Hirschmügl. – Viszont az enduroversenyek előtt a sprintekre fókuszálok, amelyek nyolc-tíz percesek. Legtöbbször motokrosszos pályán gyakorlok, mert ahonnan érkezem, ott kevés jó endurós hely van.”
„Hasonló az edzéstervünk – mesélte Tóth Barnabás. – A mértet felfoghatjuk egy kisebb endurokrossz körnek, úgyhogy hasonló. Annyi, hogy az enduróban a mért sprintjellegű, és azt az egy kört kell a legjobban teljesíteni, míg az endurokrosszban a két óra alatt lehet ellensúlyozni a gyengébb köröket. Itt nincs erre lehetőség.”
„Endurokrossz esetében egyhuzamban megyünk negyven-ötven percet, de akár az egy óra is összejön, hogy bírjuk a versenytávot – magyarázta Ifj. Vágó Norbert. – Amikor enduróra készülünk, akkor egy krosszpályán kijelölünk egy nyomvonalat, és meg van adva, hogy két kört megyek rajta. Ilyenkor az időt is mérjük, hogy hol tudnék gyorsulni, vagy éppen javulni.”
Hirschmügl a hatnaposhoz, ifj. Vágó a világbajnoksághoz hasonlítaná a lišovi pályát
„Túl nagy különbséget nem szoktunk tenni – ecsetelte Szaniszló. – Nekem az vált be, hogy egy órát körözök. Bemelegítek, megyek kettő kört, szusszanok, megint jön kettő, hogy felvegyem a ritmust, és akklimatizálódjak. Majd utána következik az egy óra, mindezt krosszpályán. Nem kell teljes gázon menni, hanem be kell osztani az erőt, és ilyenkor próbálok minél hosszabban menni. Az enduro esetében minden segít, de kifejezetten jó, ha van lehetőség egész napos motorozásra. Nyilván megállunk, és egyebeket is teszünk, de össze tud jönni legalább annyi üzemóra, amennyit itt megyünk egy nap. Minden motorra ülés segít. Az a legrosszabb, amikor úgy jövünk el, hogy nem tudunk motorozni. Sajnos többször előfordul, hogy a munka és az egyéb elfoglaltságok miatt nincs idő rá. De nem a helyezés, hanem a jó érzésű motorozás számít.”
A versenyzőkkel zajló beszélgetések alatt természetesen más aspektusok is előkerültek, többek között az enduro és az endurokrossz közötti legfőbb különbségek. Hirschmügl rámutatott, utóbbi sokkal nagyobb állóképességet igényel, ugyanis a kétórás versenytávot jó tempóban kell végignyomni. Tóth a felvezető kör jelenlétét emelte ki, valamint azt a szintén nem utolsó szempontot, hogy ez a szakág sokkal nézőbarátabb. Úgy véli, sokkal több a látványosság, a szurkolóknak sem kell sokat sétálniuk, és jóval több pályarészt belátnak. Szerinte is jóval több kondi kell az endurokrosszhoz, de ezt a pálya karakterisztikája is befolyásolja, hiszen az erdővel, patakkal és kövekkel teletűzdelt szakaszon nemcsak a kondíció, hanem a koncentráció is elengedhetetlen. Ami pedig a felkészülés hosszát illeti, sokkal kevesebb időt vesz el, ugyanis nagy a különbség a két óra és a két nap között. Szaniszló pedig arról beszélt, hogy sokkal töményebb, de két órát kell menni. Persze, van tankolózóna, de ez az idő terhére megy.
De vajon mi a helyzet az enduróval? Hirschmügl szerint bár kevesebb állóképesség kell, mégis jobban megviseli a testüket, mivel sokkal hosszabbak a napok. Szaniszló is erre a gondolatmenetre csatlakozott rá, aki szerint az enduro is megkövetel némi szívósságot, ráadásul ész nélkül sem lehet menni. „Nemcsak fizikai és technikai fejlettséget igényel, hanem szellemit is – magyarázta. – Nemcsak úgy kell menni, mint a félnótás, hanem be kell tudni osztani az erőt, az időt, és be kell érni a körökre.”
Elindult a 2026-os Superenduro GP of Hungary jegyértékesítése
„Gondolkodni kell, és ésszel is össze kell rakni – folytatta. – Hiába nyomod nyélgázzal az etapon, és beérsz minél hamarabb, nem tudsz korábban felmenni a következő körre, hanem csak az előre meghatározott időpontban. Sokkal rosszabb, ha bent kell ülni húsz percet a depóban. Addig az ember kiesik a ritmusból, lecsökken a pulzusszáma és kihűl, úgyhogy ez egy gondolkodós műfaj. Ez egyébként ennek a szépsége. Ha az első napon a versenyző kileheli a lelkét egy-két mérten, és utána nem tudja a többit megcsinálni, ráadásul másnap sem tud rajthoz állni, akkor bukta az egészet. Fejben is sok minden eldől.”
Szaniszló arról is beszélt, hogy az enduróban percre pontosan megkapják, hogy mikor mehetnek fel. Ezt sem korábban, sem később nem tehetik meg, utóbbi esetében a késedelmet a mérthez adják hozzá. Az utolsó időpont pedig azt jelzi, hogy meddig kell leadniuk a motort a parc fermébe. Mindezt ráadásul olyan állapotban, hogy másnap versenyezni tudjanak vele. Tóth az endurokrosszos felvezető kör kapcsán fűzte tovább gondolatmenetét. Bár a mérteket gyalogosan be tudják járni, valamint el tudják dönteni, hogy az egyes természetes akadályokat hogyan közelítik meg, de az etap már egy más tészta.
„Az enduróban sokkal több az improvizálás – vélekedett. – A mért szakaszokon kívül az etap is bejárható, de nem hinném, hogy bárki végiggyalogol húsz kilométert, hogy megnézze, és felmérje, hogy a pataknál milyen körülmények fogadják. Ez az egyénre van bízva. Ha odaér a patakmederhez, és szerencséje van, akkor nincs benne se víz, se elakadt motoros, de lehet, hogy addigra leszakad az ég, és a tíz centiméter helyett harminc lesz a mederben.”
Megfigyelhető, hogy az etapokra a versenyzők visznek magukkal egy kistáskát. Viszont ezt a mértre leveszik. Arra is rávilágítottunk, hogy ennek mi az oka. „Nekem egy endurós övtáskám van, amelybe egy kulacs fér bele, és én ebbe szoktam beletenni az innivalómat – mesélte Szaniszló. – Meleg van, süt a nap, hajtunk, izzadunk, és megszomjazik az ember, úgyhogy mindig kell innivalót vinni. Ezért van ez a kis szütyő, de van, aki hátizsákot visz, én az övtáskát szeretem. A mért szakaszhoz érve megpróbálunk könnyíteni magunkon, mindenféle értelemben. Ekkor ledobjuk magunkról, mert ebben az esetben ez egy kolonc, egy plusz súly. Azért vesszük le, hogy ne akadályozzon a mozgásban, és hogy eszünkbe se jusson, hogy egyébként van valami ránk akasztva. Szükséges, ha egy kör két óránál hosszabb, de a mérten levesszük, hogy ne legyünk a saját terhünkre. Ez rendezői szemmel úgy van kialakítva, hogy a start mellett nem sokkal van a szakasz vége, úgyhogy ott csak letesszük, és amikor végzünk, akkor felkapjuk, és továbbmegyünk.”
Ha már az etapoknál tartunk, akkor egy újabb észrevételt lehetett megtenni. A versenyzők sok esetben több nyomból választhatnak, azonban egy ember szinte mindig jelzi nekik, hogy merre menjenek. Ennek a jelenségnek is utánajártunk. „Azért ez a világbajnokságon sokkal jobban kjiön – mondta Liszka. – A versenyek előtt mindig bejárjuk a mérteket, és kinézzük a leggyorsabb nyomot. Ez azért módosulhat, mert amire te odaérsz, addigra többen is átmennek, akár két kör között is feltűnő a változás. Ezek az emberek általában a versenyzőnek a segítői, akik azért vannak ott, hogy segítsenek kiválasztani a megfelelő nyomot. Tulajdonképpen mutatják, hogy éppen akkor melyik jó. Már korábban odaérnek, és felmérik a terepet, ki hol megy. Ez kifejezetten nagy segítség. A világbajnokságon akár négy-öt ember is odaállhat, de persze rajongók is odaférkőzhetnek.”
Amit több versenyző is kiemelt az interjúk alatt, az a depóhangulat. Ifj. Vágó úgy fogalmazott, hogy ez a közösség tulajdonképpen egy nagy család. Előfordul, hogy esténként néhányan összeverődnek, sütögetnek, majd másnap reggel rajtra kész állapotba kerülnek. Segítenek egymásnak, akár alkatrészekben is. Szaniszló pedig úgy érvelt, hogy itt nincsenek ellenségek, csak ellenfelek. Örülnek egymásnak, és ha az első napon ő kapott ki, akkor másnap ő veri meg a mezőnyt. Az Expert 1-ben induló pilóta azonban itt nem állt meg.
„Egy hétvége úgy el tud telni, hogy azzal foglalkozunk, amit szeretünk – jelentette ki. – Van benne egy kis drukk, izgalom, haverkodás a bajtársakkal. Abszolút kikapcsol és a munka eszembe se jut. És ez fontos, mert nem tudsz kiszakadni a saját környezetedből, csak akkor, ha van egy külső behatás. És én ettől jobbat még nem találtam.”
De vajon melyik szakágat kedvelik jobban a pilóták? Több vállfajra is érkezett szavazat, azonban közülük is inkább az enduro emelkedett ki. A „kakukktojások” ebből a szempontból Zsigovits és Hirschmügl voltak. Előbbihez a superenduro áll a legközelebb, míg utóbbi inkább az endurokrosszt érzi magáévá, ugyanis Ausztriában már jónéhány évet lehúzott hasonló körökben.
Zárásképp pedig szerepeljenek Zsigovits szavai, aki nem csak a versenyzést látja ebben a sportban. A csákánydoroszlói származású versenyző a közösségi médiában is aktív, ráadásul különböző edzéseket és táborokat is tart, hogy továbbadja tudását a következő generációknak.
„Szerintem az egy nagyon fontos dolga a versenyzőknek, hogy népszerűsítsék ezt a sportot. Ha nem lesznek utánunk pilóták, akkor nehezen fog fennmaradni. Az is sokat nyom a latba, hogy a fiatalok megismerjék, hogy ez mennyire nagyszerű, és milyen jó művelni. Azt gondolom, hogy látniuk kell, hogy igenis nagyon jó dolgokat el lehet érni, nem feltétlenül versenyszinten. A motorozás és az endurozás az életre is nagyon jól megtanít, úgyhogy emiatt is próbálom előtérbe helyezni a közösségi médiát. Emellett a tréningek is ott vannak, ahol próbáljuk átadni a fiataloknak és az amatőröknek az adott technikát, hogy ők is meg tudják csinálni mindazt, amit mi sok-sok év alatt megtanultunk.”
