Korábban F1-es autót is tesztelt, indult már raliversenyeken, most viszont pályaversenyzésre adta a fejét Valentino Rossi. Az évtizedek során volt néhány hozzá hasonló polihisztor.
Valentino Rossi annak idején, még karrierje csúcsán kacérkodott a gondolattal: mi lenne, ha négy kerékre váltana, és mondjuk Forma-1-es versenyző lenne? Az évek során többször is tesztelte a Ferrari Forma-1-es autóját, végül a próbálkozások megragadtak ezen a szinten: egy kalandként. Hamarosan a Doktor viszont tényleg megkezdi autóversenyzői karrierjét. Alig néhány hónapot bírt ki visszavonulása után tétlenül (jó, a tétlenül sem feltétlenül igaz…), most hétvégén pedig már a GT World Challenge mezőnyében ejtheti meg bemutatkozását.
Ezzel Rossi életében az autóversenyzés a következő szintre lép, miután 2002-ben a brit rali-világbajnoki eseményen, 2006-ban Új-Zélandon, majd 2008-ban ismét a brit ralin indult.
A MotoGP történetében az évtizedek során néhányan már megpróbálkoztak hasonlóval, vagyis két kerék után négyen is sikereket elérni. Nézzük meg a legendás elődöket!
Az egyetlen világbajnok
Az ember azt gondolná, hogy a váltás nem lehet olyan nehéz, pedig az. John Surtees az egyetlen ember a MotoGP és a Forma-1 történetében, aki két és négy keréken is világbajnoki címet nyert. A brit 1956 és 1960 között hét világbajnoki címet nyert a 350 és 500 köbcentiméteres géposztályban, ami 38 nagydíjgyőzelmet jelentett. Ezt követően szerződött a Forma-1-be, ahol 1964-ben Ferrari-versenyzőként is felért a csúcsra.
Érdekesség, hogy az Surtees nevéhez fűződik a Honda első F1-es futamgyőzelme.
Senki a közelében sem járt Surtees sikereinek
Surtees nem hogy az egyetlen olyan, aki a motoros évei után az F1-ben is világbajnoki címet tudott szerezni, de még a futamgyőzelem sem jöt össze senki másnak rajta kívül. Néhányan mondjuk közel jártak hozzá. Ilyen volt például Mike Hailwood, aki kilenc világbajnoki cím és 76 futamgyőzelem után próbálta ki magát autóversenyzőként. Hailwood aztán az F2-es Európa-bajnokságon is csúcsra ért, a Forma-1-ben viszont „csak” két dobogós helyezést tudott már felmutatni. Ezt követően visszatért a motorversenyzéshez, 1978-ban pedig még a Man-szigeti TT-t is megnyerte.
A történelem legelső 125 köbcentis világbajnok Nello Pagani is indult az F1-ben, egészen pontosan egyetlen futamon. A Svájci Nagydíjat ráadásul be is tudta fejezni, sőt, még a pontszerzéstől sem járt annyira messze hetedik helyével.
Az ötvenes évek ötszörös világbajnoka, Geoff Duke a sportautózásban próbálta ki magát. Ezen kívül, Rossi korábbi időszakához hasonlóan, felmerült benne a Forma-1-es versenyzés lehetősége, de erre végül, Rossihoz hasonlóan, soha nem került sor.
A Forma-1-en túl
1975-ben az akkor mindössze tizenkilenc éves venezuelai Johnny Cecotto volt a valaha volt legfiatalabb 350-es világbajnok. Motoroskarrierje után Cecotto a túraautózásban ért el szép sikereket, legszebb éveit a DTM-ben töltötte, ahol második is volt.
Stuart Graham (az 1949-es 500-as világbajnok, Les fia) két keréken két futamot nyert meg 1967-ben a két legkisebb kategóriában, 50-ben és 125-ben. Ő később brit túraautó-bajnoki címet ónnepelhetett.
A nyolcvanas évek négyszeres 500 köbcentis világbajnoka, Eddie Lawson Amerikában próbálta ki magát autóversenyzőként. Az Indy Car nevelőszériájában, az Indy Lights-ban 1994-ben összetett negyedik lett, igaz, futamgyőzelem nélkül. 1996-ban bemutatkozhatott a CART-ban is, ahol végül tizenegy futamon indult. Legjobb eredménye egy ötödik hely volt.
Tragikus próbálkozások
A hőskorban akár az autó-, akár a motorversenyzés komoly kockázattal járt. Gary Hocking esetében konkrétan egy tragédia vezetett ahhoz, hogy autóversenyzőként is megmérettessen. Az 1961-es 125-ös világbajnok, az ausztrál Tom Phillis az 1962-es Man-szigeti TT-n vesztette életét a 350-es versenyen. Hocking ezt követően még megnyerte az 500-as versenyt, majd azonnali hatállyal bejelentette visszavonulását, annyira megrázta őt barátja halála. A walesi születésű, de Dél-Rodéziában (ma Zimbabwe) felnövő Hocking végül autóversenyzőként sem menekülhetett a korai halál elől. Az 1962-es Natal Nagydíj edzésén vesztette életét, amely egy F1-es, de világbajnoki pontot nem érő verseny volt Durbanben.
Bill Ivy 1966-ban már második volt a 125-ös világbajnokságon, 1967-ben pedig vb-címet is ünnepelhetett. Ezt követően a Forma-2-ben szeretett volna versenyezni, ezt viszont nehezen tudta finanszírozni. Hogy több pénzhez jusson, visszatért a motorversenyzéshez, itt érte a halál is: Az 1969-es Keletnémet Nagydíj egyik edzésén szenvedett végzetes balesetet.
Fordítva még ritkább
Arra még kevesebb példát találunk, hogy valaki motoros karrierje után az F1-ben töltse a sikeresebb éveit. Ilyen volt viszont Jean-Pierre Beltoise, aki, talán kevesek által ismert módon, még motorversenyzőként kezdte karrierjét. 1962 és 1964 között összesen nyolc futamon indult, két amerikai futamot leszámítva általában lakóhelye közvetlen közelében.
1967-ben tűnt fel először autóversenyzőként teljes szezonban, először a Forma-2 mezőnyében. Itt gyakorlatilag azonnal dobogós helyezéseket ünnepelhetett, 1968-ban bajnok is lett. Ezek után a hangsúly fokozatosan az F1-re tevődött át, ahol Beltoise egy futamot, a zuhogó esőben zajló 1972-es Monacói Nagydíjat szintén meg tudott nyerni. Ez volt egyébként az egyetlen olyan verseny Beltoise 1972-es szezonjában, amikor pontszerző helyen ért célba.