Ezen a napon ünnepli 70. születésnapját Johnny Cecotto, aki első latin-amerikai világbajnokként lényegében visszahelyezte a térséget a motorversenyzés térképére. Bár akkoriban a legfiatalabbként ért fel a csúcsra, később nem jött ki számára a lépés, és 24 esztendősen átnyergelt az autóversenyzés világába.
1961 és 1977 között egyáltalán nem rendeztek Dél-Amerikában gyorsaságimotoros-világbajnoki futamot. Utóbbi évben aztán visszatért a kontinensre a sorozat, hiszen Venezuela adott otthont a versenyeknek. Bár ez csak három évig tartott, valószínűleg még ennyi sem lett volna, ha nincs a 70. születésnapját ezen a napon ünneplő Johnny Cecotto, aki így lényegében visszahelyezte a térséget a motorversenyzés térképére.
Johnny Alberto Cecotto Persello 1956. január 26-án született Caracasban olasz bevándorlók gyermekeként. Apja több fronton is kötődött a motorozáshoz: egyrészt abban az időben egy motorkereskedés tulajdonosa volt, másrészt korábban versenyzett is, sőt, egy Norton nyergében a venezuelai 500 köbcentiméteres bajnokságot is sikerült megnyernie.
Cecotto pedig követte édesapja nyomdokait, és már nagyon fiatalon elkezdett versenyezni. Kezdetben Hondát, majd Kawasakit hajtott, majd 16 évesen felfigyelt rá a Yamaha venezuelai importőre, a Venemotos, és támogatni kezdte az ifjú tehetséget. Utóbbi ezt azzal hálálta meg, hogy 1973-ban megnyerte a venezuelai gyorsaságimotoros-bajnokságot. Ez az év abból a szempontból is meghatározó volt számára, hogy ekkor váltott sisakdizájnt, hogy tisztelegjen az abban az évben versenybalesetben elhunyt Jarno Saarinen előtt. A festést pályafutása végéig megőrizte.
Megváltoztatta a motorversenyzést, de szörnyű tragédiája miatt nem teljesedhetett ki a „repülő finn”
A következő esztendőben megvédte címét, sőt, a dél-amerikai bajnokságban is diadalmaskodott, bár az valójában mindössze egy futamból állt, amelyet Interlagosban rendeztek. Ekkor már a kontinensen kívül is versenyzett: a Daytonai 200 mérföldes viadalon harmincötödik lett, míg Imolában ugyanezen a távon technikai hiba miatt nem ért célba.
A nemzetközi közvélemény 1975 elején figyelt fel rá először, amikor Daytonában olyasmit hajtott végre, amelyet később, a verseny fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából a legnagyobb teljesítménynek választottak. Cecotto az első sorba kvalifikált abban a mezőnyben, amelynek többek között Giacomo Agostini és Barry Sheene is a tagja volt, ám a rajtrácson a sportbírók folyadékfoltot észleltek a motorja alatt, így nem rajtolhatott el onnan. Nem sokkal később kiderült, hogy csak a hűtőből folyt ki a víz, vagyis a helyzet nem jelentett biztonsági kockázatot, de a venezuelai pilóta így már csak az utolsó helyről eredhetett a többiek után. Az 1. körben rögtön a mezőny fele mellett elment, a 10. körben már tizedikként haladt, míg az 50. körben már Agostinit előzte a harmadik helyért. Bár itt a motor túlmelegedése miatt megállt a felzárkózás, a közönség így is nagy bravúrnak lehetett szemtanúja. Később az Imolai 200-ason bizonyította, hogy ez nem volt véletlen, hiszen Agostini motorhibája, valamint Kenny Roberts csuklósérülés miatti visszalépése után azt már sikerült megnyernie.
Cecotto ugyanebben az évben a világbajnokság mezőnyében is debütált. A terv az volt, hogy csak néhány európai versenyen vesz részt, de kezdésként akkorát robbantott, hogy rögtön megkapta a szponzori támogatást. A Paul Ricardon rendezett Francia Nagydíjon ugyanis a 250 és a 350 köbcentiméteres futamot is megnyerte, utóbbit 25 másodperccel a kategória vb-címét hétszer elhódító Agostini előtt.
Ami a kisebb kategóriát illeti, bár további egy győzelem és két második hely is összejött, de a többi futamát nem fejezte be, így ott végül negyedik lett az összetettben. A nagyobbik géposztályban viszont még három viadalon tudott győzni, így ott világbajnok lett. Amellett, hogy Latin-Amerikából ő hajtotta végre elsőként ezt a bravúrt, ő lett az első, aki 20 éves kora előtt ért fel a csúcsra. Korrekordja 15 évig élt, 1990-ben Loris Capirossi adta át a múltnak.
FELICES 70, CENTAURO
25 de enero de 1956: Nace en Caracas, Johnny Cecotto, dos veces campeón mundial de motociclismo (250cc y 750cc) y segundo criollo que participó en Fórmula Uno (1983). En los años 70, Cecotto desató una inusitada pasión entre los jóvenes venezolanos. (Hilo) pic.twitter.com/KNy9utrdQ5— Javier González (@javiergon56) January 25, 2026
A következő idényben már Daytonában is sikerült nyernie, miután a Robertscel szembeni csatát az döntötte el, hogy az amerikai motoros gumijai nem bírták a terhelést. Ebben az esztendőben a 350-es mellett már a legmagasabb, vagyis az 500-as kategóriában versenyzett a vb-n, ám a biztató kezdés után rengetegszer bukott, és végül nem is fejezte be a szezont, hogy a másik géposztályra koncentráljon. Ott azonban nem jött össze a címvédés, ugyanis kikapott Walter Villától.
Cecotto látványos visszaesésének két fő oka volt, ezek közül az egyiket a Yamaha csapatmenedzsere, az 1970 250-es világbajnoka, Rob Gould fogalmazta meg. „Szerintem Cecotto gyors volt, és nem igazán tudta, hogy miért – jelentette ki. – Most pedig nem tudja, miért megy lassabban, és miért bukik állandóan.” A másik fontos tényező, hogy a Venemotos finoman szólva sem volt felkészült erre a szintre, és a számos adminisztrációs hiba sokszor megkeserítette Cecotto életét.
1977-ben aztán a 350-esek között megnyerte az először megrendezett hazai nagydíját, ám a Salzburgringen jött a rémálom: Cecotto belekerült egy négyfős balesetbe, amelynek következtében Hans Stadelmann életét vesztette, ő pedig szintén súlyosan megsérült. Csak az utolsó négy fordulóra tudott visszatérni, igaz, az viszonylag jól sikerült: a királykategóriában Svédországban második, Finnországban és Csehszlovákiában első lett, és még a hosszú kihagyás ellenére is negyedik lett az összetettben.
1978-ban ismét megnyerte az Imolai 200-ast, a vb-n viszont az újonc Roberts nagyon megkeserítette az életét. Végül csak egy győzelmet szerzett, a tabellán pedig harmadik lett. Cecotto a rövid életű Formula 750-ben vigasztalódhatott, ahol annak ellenére gyűrte le amerikai riválisát, hogy győzelmek terén ott is kikapott tőle.
A következő idényben a Salzburgring ismét nem hozott neki szerencsét, ezúttal a térdkalácsát törte el ott. Ennek következtében újra hosszú kihagyásra kényszerült, és világbajnoki pályafutása során először nem tudott dobogóra állni. Ha pedig ez nem lenne elég, az ismét vb-címet szerző Roberts teljesítménye láttán a Yamaha megvonta tőle a gyári támogatást.
Az egész sportágat megváltoztathatta volna, ha beváltja fenyegetését az első amerikai világbajnok
Cecotto így 1980-ban az 500-asoknál egy sorozatgyártású Yamahával versenyzett, és a 350-es kategóriába is visszatért, ahol egy Yamaha-blokk által hajtott Bimotát vezetett. Utóbbiban szerezte utolsó futamgyőzelmét a Santa Monica-i szezonnyitón, a Nürburgring-Nordschleifén tartott idényzárón pedig harmadik lett. Ez pedig a búcsút jelentette számára, ugyanis az év végén befejezte motoros pályafutását. Cecotto 28 királykategóriás indulással a háta mögött vonult vissza, ezeken 12-szer szerezte meg a pole pozíciót, ami rendkívül jó arányt jelent.
Az 1980-as év már előrevetítette a folytatást, hiszen ebben az évben a venezuelai versenyző már részt vett néhány autóversenyen, egészen pontosan a Forma–2-es Európa-bajnokság futamain. John Surteeshez és Mike Hailwoodhoz hasonlóan neki is sikerült eljutnia a Forma–1-ig, ám ott már kevésbé volt sikeres, mint az említett legendák, hiszen 18 versenyen mindössze 1 pontot gyűjtött. Fiai szintén négy keréken versenyeznek, manapság az ő karrierjüket igyekszik egyengetni.