Egyéb motorsport

Kopott abroncs, avagy az öt éves telefonhívás

A motoros emberi oldala, avagy egy pici, nem túl tolakodó, nem túl személyeskedő, nem túl sokat eláruló szemelvény, amiből talán látszik, hogy az interjúkon és a szép nyilatkozatokon mi az ami ritka (volt) mint a fehér holló.
2013-as évet írtunk, igazából azt sem tudom miért itt kezdem, miért pont most és milyen indittatásból. Tisztán emlékszem rá, hogy már lassan kezdett sötétedni, épp hazaértem egy haveri kosarazásból, ami egy hétköznapi, munka utáni kikapcsolás funkcióját tökéletesen ellátta. Kiléptem az erkélyre, hogy elnézzek a Duna felé és még néhány másodpercre kikapcsolhassam az agyam, azonban csörgött a mobil. Elkezdtem szitkozódni, hogy ki az, aki ilyenkor sem hagy békén, rá sem néztem a kijelzőre, csak benyúltam a telefonért felvettem és rátámaszkodtam az erkély korlátjára. Ismerős hang szólt bele: “Hali mesterem, mi a helyzet veled?” – hangzott el a kérdés. Még ha nem is ismertem volna meg a hangját is tudtam, hogy ki keres. A közel egy órás diskurzus során számtalanszor tette fel a kérdést, hogy “mit gondolsz erről?” , “te hogyan csinálnád”, “szerinted én rosszul látom?” Tudtam, hogy nem ismerjük egymást évtizedek óta, azt is, hogy bizonyára nem én vagyok a legnagyobb haverja, mégis azt éreztem bizalommal és meglepő őszinteséggel zajlanak a beszélgetéseink. Ráadásul nem csak a motorozásról, hanem a köznapokról, mondhatnánk azt is fellengzősen, hogy az életről.
 
„De b***meg érted ezt?” – még mindig hallom a kérdést amire akaratlanul is elkezdtem mosolyogni – ahogy most is, mire ő ráerősít, hogy „B***a meg komolyan kérdezem.” Szerintem rengeteg olyan embert tudnék mondani, aki jobban ismerte őt nálam, sokkal jobban, így nem azért osztom ezt most meg veletek, hogy bezzeg....hanem mert ahogy spontán jöttek az ő hívásai vagy éppen sms-ei és a beszélgetéseink, pont olyan spontán jutott eszembe mindez és az, hogy most épp én hívnám őt. Arra is emlékszem amikor a János kórházban feküdt (motokrossz)sérüléssel. Bementem hozzá és belekezdtünk a diskurzusba: eltelt egy, kettő, három óra – „nekem már menni kéne” – mondtam, mire: „k***va jót beszélgetünk nehogy már most menj” – így persze maradtam. Elmondta miért szereti annyira a párját, mi az, ami régen megfogta őt benne, hogy az első versenyei hogyan alkultak, mennyire más volt régen a motorsport és, hogy bizony nem minden arany ami fénylik. „Tudod miért szedtem fel ennyi plusz kilót?” – kérdezi. Nézek vissza kérdőn. A válasz is arra döbbent rá, hogy ő cseppet sem akarja azt a látszatot kelteni, hogy a motorversenyzők mintasportolók és sosem vesznek a kezükbe akár egy üveg sört, vagy egy szál cigit. Pláne, hogy ő azért a szókimondó „oda***ok” old school.
 
Ekkor már az utolsó heteim töltöttem az akkori P1race-nél, tudtam, hogy az életem hamarosan gyökeresen meg fog változni, amivel valószínűsíthetően az is együtt jár majd, hogy vele sem beszélek többet, hiszen ez az élet rendje. Aki ebből a világból egy picit is kikerül, az valamelyest törvényszerű, hogy számos kontaktot veszít az idő előrehaladtál. Átfodultunk 2014-be és a motorsporthoz bizony munka szempontjából már egyáltalán nem volt közöm. Ekkor ébredtem csak rá igazán, hogy mi nem emiatt beszéltünk olykor, hanem mert ténylegesen az emberi oldalról közelítettük meg a dolgokat, hiszen ugyanúgy zajlottak a beszélgetéseink. Itt már 2015 áprilisa: Épp hazaérek egy piszok hosszú nap után, levetem magam a fotelba és bambulok a tv-re. Szól a telefon, sms érkezett. „Hali mestem!” Elkap a röhögés, mert nem gondoltam volna, hogy aznap még valaki, vagy egyáltalán bárki életet tud belém lehelni. Váltunk pár üznetet, hamar elmélyedve az élet nagy dolgaiban. Nem tudom igazán, hogy miért ez ragadt meg utoljára (iszonyatosan élénken), hiszen még 2015 augusztusában is beszéltünk ha jól rémlik. Aztán szeptemberben jött a hír. Bitti elrajtolt, de célba már egyedül fog érni, mi azt nem láthatjuk...
 
Hogy miért így és miért ennyire titokzatosan és miért pont most ennyi idő elteltével? Nem tudom rá a választ, inkább úgy fogalmaznék, hogy ez volt jellemző arra, ahogy beszéltünk a dolgokról. Semmiből jövően, egy váratlan telefonhívás, mégis azonnal komoly témák és egy kezemen meg tudom számolni hány embernek meséltem erről az elmúlt öt évben. Bitti pont olyan volt, mint ahogy a ManTT-ről beszélt: ott a versenyzők közvetlenek, nem ködösítenek, nyíltan beszélnek, és nem motroblokkal feltuningolt unikonisokkal köröznek a pályán a szőke herceg képét imitálva. Hiszen aki bemegy a nyilvános zuhanyzóba az ne lepődjön meg azon, hogy látni fog pár f****. Ezt ő mégis abszolút emészthető formában tudta kommunikálni, amitől annyira emberi volt az egész. Öt éve én vagyok a soros, hogy most én hívjam...nézzétek el nekem, de épp most próbáltam...


Hozzászólások