back to top
2024. május 26. 13:10
KezdőlapWheelieHorrorbalesetet túlélve szerzett világbajnoki címeket a motorsport Niki Laudája

Horrorbalesetet túlélve szerzett világbajnoki címeket a motorsport Niki Laudája

A motorversenyzést Barry Sheene forradalmasította, de fájdalmasan. 1975-ben Daytonában olyan súlyos balesetet szenvedett, ami testét szinte teljesen összeroncsolta, ám szenvedélye ugyanúgy megingathatatlan maradt a versenyzés iránt. A brit versenyző immáron 20 éve nincs közöttünk, rá emlékezünk most.

Barry Sheene 1950-ben született Londonban, és a motorozás iránti érdeklődését apjától, Franktől örökölte, aki maga is versenyzett. Szülői bátorítással tizenhét évesen, apja Bultacóján futotta első versenyét, és húszévesen brit 125 köbcentis bajnok lett. Karrierje rendkívül gyorsan haladt előre, 1971-ben már a világbajnoki porondon találta magát, és a gyári Suzukival második lett a bajnokságban, miután három futamot is megnyert az idény során. Ebben az évben volt az egyetlen szereplése a Man-szigeten is.

Az 1972-es szezon olyan sok középszerű eredményt hozott, hogy már-már kétségbeesett a pályafutását illetően, de a Yamaha felfigyelt rá, és felismerte a benne rejlő lehetőségeket. Felajánlották neki a legújabb vízhűtéses 250-es motorjukat, amellyel Dél-Afrikában versenyzett. Európába visszatérve hamarosan rájött, hogy a gép nem versenyképes, nem elég, hogy Imolában balesetet szenvedett, és egy ideig kórházban feküdt. Mire újra egészséges lett, úgy döntött, hogy elhagyja a Yamahát. A következő évben a Suzuki szerződtette. Ezúttal minden összeállt. Lenyűgözően szerepelt az 1974-es Brit Superbike-bajnokságban, valamint a FIM Formula 750 köbcentis versenyeken, és megnyerte az első Brit Nagydíjat Silverstone-ban, rekordot jelentő átlagsebességgel, 107,74 km/h-val.

A következő évben a daytonai edzésen mintegy 175 mérföld/órás (több mint 280 km/h) sebességgel hatalmasat bukott, és miután több száz métert csúszott, mozdulatlanul feküdt a füvön. Csodával határos módon még életben volt, de eltört a bal combja, a jobb karja, két bordája, a jobb kulcscsontja, és jelentős égési sérüléseket szenvedett.

Annyira elszánt volt, hogy a balesetét követően egy hónap múlva már újra versenyzett, de egy tizennyolc centis tűvel a lábában. Fékezhetetlen szelleme azonban még mindig sértetlen volt. Célja az volt, hogy visszaállítsa Nagy-Britannia presztízsét az 500 köbcentis világbajnokságban. 1976-ban öt futamot nyert, amivel nemcsak a bajnoki címet szerezte meg, hanem minden ellenfelét félresöpörte. A kemény és veszélyes napi munkáért járó, szerinte tisztességes napi fizetésért folytatott tárgyalások során a nyers stílus sosem állt távol tőle. Abban a világbajnoki címet hozó szezonban az utolsó három fordulóban nem volt hajlandó versenyezni.

A világbajnoki címét 1977-ben hatalmas fölénnyel megtartotta. Sorsa kísértetiesen hasonlított Niki Laudáéra, aki szintén egy horrorisztikus balesetet élt túl 1976-ban, majd később két világbajnoki címet is szerzett, akárcsak Sheene. Mindkettejük pályafutása alatt nagyot nőtt az általuk képviselt sportág népszerűsége.

A Suzuki egyértelműen jobb volt az összes többi gépnél, Sheene imázsa pedig hatalmas lendületet adott a motorozásnak. A szakértők úgy jósolták, hogy a brit versenyzőben még számos bajnoki cím van, de Kenny Robertsnek, az amerikai bajnoknak más elképzelései voltak. A szakértők úgy vélték, hogy az európai pályák nagyon különböznek majd az amerikai pályáktól, és valószínűleg hamarosan hazafelé veszi az irányt.

Roberts kezdetben nem volt meggyőző, de aztán megnyerte az 1978-as Spanyol Nagydíjat, és rendre legyőzte Sheene-t, aki egy súlyos vírusfertőzés miatt nem volt teljesen jól, de vonakodva elismerte, hogy az amerikai a rendkívül gyors Yamahájával méltó bajnok. Sheene nem fáradt bele abba, hogy viccelődjön Roberts képességeivel, vagy ahogy ő látta, azok hiányával kapcsolatban, de a páros végül összefogott, hogy minden versenyző számára jobb anyagi juttatásokért harcoljon.

1979-re Roberts egy megváltozott sportág királya lett: egy olyan sporté, amely fényesebb, sokkal népszerűbb és médiabarátabb lett, mint valaha is volt. Sheene elégedetlen volt a Suzuki által kifejlesztett géppel, és igaza volt. Roberts megtartotta a címét. 1980-ban Sheene saját csapatot alapított Yamaha gépekkel. A gyári motorok megnehezítették számára a versenyzést, de elszántan folytatta azt, majd 1981-ben a Yamaha felajánlotta neki a gyári ülést.

Az önbizalmát visszanyerve az 1982-es szezon elején ötször állt dobogóra, de győzelem nélkül. Elhatározta, hogy a silverstone-i futamon változtat ezen, de ott még a daytonai bukásnál is súlyosabb balesetet szenvedett, életveszélybe került. Majdnem 160 mérföld/órás sebességgel nekiment egy korábban elesett pilóta versenygépének. A motorja lángba borult, 150 métert csúszott, kevesen gondolták, hogy a brit túléli. Barátnője, Stephanie Maclean, akiről azt állították, hogy nyugtató hatással volt Sheene-re, de tudta, hogy a versenyzés megszállottja, gyorsan a helyszínre érkezett, akárcsak Sheene apja. A fia ismét súlyos állapotban volt, két törött lábbal és törött bal karral.

A felépülés után meglepő módon a brit pilóta úgy döntött, hogy még nincs vége a versenyzésnek. Elfogadta a Heron Suzuki GB ajánlatát, és egy évvel a szörnyű balesete után Silverstone-ban a nyolcadik helyen végzett. 1985-ben úgy döntött, hogy áttér az autóversenyzésre, és a brit szalonautó-sorozatban indult. Ezután szívesen versenyzett teherautókkal, klasszikus motorversenyeken (szinte elkerülhetetlen sikerrel), majd Ausztráliába költözött, ahol az autósport rendkívül népszerű kommentátora lett.

Élénk személyisége elpusztíthatatlannak tűnt, ezért még inkább megdöbbentő volt, hogy 2002-ben bejelentette, hogy daganatos beteg, aminek végül 2003. március 10-én, vasárnap esett áldozatul.