Hová tűnt a MotoGP lelke?

Avagy régen tényleg minden jobb volt? Vajon láthatunk még rocksztár versenyzőket és eget rengető brahikat a pálya mentén, vagy mindez örökre a múlt emléke?

A MotoGP extra hosszúra sikeredett nyári szünete sokakban sokféle hiányérzetet keltett. Voltak, akik az idei szezon versenyeit csócsálták, és elmélkedve próbálták megjósolni a jövőt, mások klasszikus videókat néztek, és inkább a múlt, biztonságot adó mezején lépkedtek. A kissé reneszánsz, révedő alkatú motorsportrajongók számára pedig pont remek lehetőséget nyújtott a Goodwoodi Sebességfesztivál, ahol ikonikus versenyzők ikonikus motorjaikkal szórakoztatták a tömeget a kissé zord brit nyárban.

Sokak szemébe könny csordult, amikor Casey Stoner is a kastélykert műútjára gurult a 2007-ben világbajnoki címet nyert Ducatival, vagy Kevin Schwantz elrajtolt a vonyító ötszázasával. És sokak számára talán ez volt a pillanat, amikor ismét megfejtették, régen minden jobb volt. Ezen a téren pedig kétféle tábor létezik: Az egyik folyamatosan ezt hajtogatja, és a múltba vágyna vissza, a másik ugyan igyekszik elfogadni a jelent, de ha az emlékek legyűrik, bizony nincs menekvés nekik sem.

A „régen minden jobb volt” gondolatok pedig sok esetben mérgezőek lehetnek, és elterelik a figyelmet a jelenről, arról, hogy megpróbáljuk értékelni azt, ami éppen körülöttünk zajlik. Persze tudjuk jól, ez leginkább egy olyan pszichológiai állapot, amelyben visszasírjuk azt a kort, amelyben fiatalok voltunk és bohók, amelyben úgy éreztük, mi uraljuk a jelent. De kérem, higgyenek nekem, ez csak egy belső állapot, egy lelki trauma, és ha kellő mennyiségű fiatal van körülöttünk, akikre partnerként tekintünk, és még beszélgetünk is velük, könnyedén megérthetjük, hogy számukra a jelen az, amit számunkra egykor a múlt jelentett, és pont annyira lehet rajongani azért, amit most látunk a pályán, mint amit mi láttunk huszonöt évvel ezelőtt.

Tény, az elmúlt két évtizedben sokat változott a világ, sokak számára talán túl nagyot, de ha ugyancsak megkérdezzük a mai, felvilágosult fiatalt, ő inkább azt érzi: a változás időszerű volt, annak mértéke szintén. Valóban akadnak dolgok, amelyeket megtenni már nem lehet, és akadnak olyanok is, amelyek szinte kínossá váltak, de nekünk mégis az a feladatunk, hogy ezeket méltósággal viseljük, és folyamatos kritizálás helyett inkább próbáljuk tisztelni a jelent.

Emlékszem, amikor 1998-ban, tizenegynéhány évesen a hétvégéim jelentős részét a tévé előtt töltöttem, időbe telt, mire meggyőztem apám, hogy Max Biaggi, Valentino Rossi és Mick Doohan sem rosszabbak, mint Giacomo Agostini, és bár nem cigiznek a verseny előtt, mint egykor Barry Sheene, még nem vehetjük el tőlük az érdemeiket. Persze jól mutatott a képeken a futam előtt dohányzó Playboy, aki a rajt előtt talán még a sörből is kortyolt egyet, de ne feledjük, pontos információink erről sincsenek, és utólag az is kiderült, ezeknek jelentős része inkább hírverés volt, és a médiának szólt, mert a háttérben pont olyan professzionálisan készülő és tréningező versenyzők voltak, mint napjaink hősei.

És azt sem feledem, amit az ominózus, mugellói kettőötvenes futam után láthattunk 1998-ban. Persze megismétlődni többé ez sem fog, egyszerűen a társadalmi normák miatt. A futam után Valentino Rossi végül másodikként zárt, noha a célba elsőként érkezett – az eső miatt félbeszakított futamokon akkoriban még összesített időeredményt néztek, a flag to flag és a rövidített sprint kiírás nem létezett –, viszont a hazai futamon, néhány előzőleg elszenvedett bukás után olyan örömmámorban úszott, hogy barátaival kitalált egy geget, mely szerint fürdőnadrágra és pólóra vetkőzött, majd mezítláb strandpapucsban, egy törülközővel a nyakában, nyitott sisakban ünnepelt a levezető körben, mintha épp csak a strandról érkezne. A közönség állva tapsolt, és ovációval köszöntötte az ifjú honfitársat, aki nevetgélve adott interjút, miközben tudta jól, büntetés helyett a szervezők inkább prémiumot fizetnek a nézettség hirtelen megemelkedése miatt. Akkoriban ilyen és ehhez hasonló győzelmi ceremóniák, pályán bemutatott ünneplési szertartások valamivel gyakrabban előfordulhattak, és a rendezők sem tiltották az ilyesfajta megmozdulásokat.

#46DaysUntilQatar with Valentino Rossi at Mugello 1998 pic.twitter.com/JhfT2Vo9TC

— Alex Whitworth (@FallingWorld17) February 5, 2017

Az ausztrál Anthony Gobert még azért sem kapott büntetést, hogy a Superbike vb-n szerzett hazai győzelmét követően a Phillip Island-i pálya pódiumán meztelenre vetkőzött a közönség előtt. Akkoriban ez belefért, és nemhogy elviselte a közönség, szinte kívánta magának a show-t, azokra pedig, akik a brahit bevállalták, hősként tekintettek.

Manapság ez persze elképzelhetetlen, egyszerűen azért, mert sokkal több odafigyelést, sokkal nagyobb alázatot követelnek meg a versenyzőktől mind a szervezők, mind pedig a csapatok. Ez pedig nem azért van, mert nem bírják a humort, sőt, adott esetben azok az emberek dolgoznak most is a paddockban, akik a hasonló megmozdulásokat testközelből élték át, egyszerűen csak azért történik mindez, mert a társadalom átalakult, és jelenleg is tanulja, miként ne váljon kirekesztővé senkivel szemben.

Továbbá nem feledhetjük azt a kommunikációs elemet sem, amely leginkább a biztonságot tartja szem előtt, mind a motorsport területén, mind pedig a pályán kívül, ebbe pedig nem férhetnek bele olyan magamutogató megmozdulások, mint az indokolatlanul lenge öltözetben való motorozás, vagy épp a sisak nélkül teljesített tiszteletkör.

Hiszen, ha a biztonság elsődleges tényező, a versenyzőknek is jó példával kell szolgálniuk, a pályán, és azon kívül egyaránt, még akkor is, ha épp örömmámorban fürdik a csapat. Másként az utca motorosát sem képes megszólítani, és meggyőzni arról, miért szükséges adott esetben egy jó bukósisak vagy egy becsületes kesztyű, valamint arról, hogy strandpapucsban motorozni ugyan rendkívül szellős és felszabadító, mégis, ha véletlenül beütne a krach, az ezt követő állapotot nem kívánjuk még legádázabb ellenségünknek sem.

Hiszen a végcél még a motorsporthoz közeli vezetők számára is egyértelműen az volt, hogy lehetőleg minél több embert szólítsanak meg és integráljanak a motorozás csodálatos és varázslatos világába, viszont az utcán gyarapodó közönség társadalomra gyakorolt hatása egyben azt is eredményezi, hogy többé már a pályán sem láthatjuk, amit húsz éve még szabadon.

pecco bagnaia'nın dennis rodman kaskı 👌 pic.twitter.com/HsNqXW7Pzi

— Helmet Maniac 🪐 (@HelmetManiac) September 4, 2022

Ha pedig belegondolunk abba, miként pellengérezte magának a brit média Pecco Bagnaiát, a tavalyi, Dennis Rodman által ihletett sisakfényezése miatt – a Rodman által elkövetett családon belüli erőszak miatt úgy vélték, a Ducati sajtórészlege nem volt kellőképp körültekintő, amikor engedélyezte az új színsémát –, valóban elgondolkodhatunk arról, hogy mit szabad, és mit nem. Ennek ellenére többen mégis megköszönték az észrevételt, és jelezték, hogy az erőszakot inkább irtani kell a köztudatból, mint annak bármilyen nyilvánosságot biztosítani.

Nehéz kérdések egytől egyig, nem vitás, és minden bizonnyal érdemes meghallgatni a feleket, a megváltozott normák mégis azt diktálják, el kell fogadnunk, hogy az egymás felé járó tisztelet és alázat lényegesen nagyobb hangsúlyt kap a jelenben, mint valaha. Ez pedig a jelenleg cseperedő generációk szempontjából hosszú távon mégiscsak fontos lehet, és számukra a megváltozott normák sokkal inkább maguktól értetődőek, mint azoknak, akik néhány évtizede szocializálódtak.

Remek példa lehet erre egy beszélgetés, melyet nemrég folytattam tizenéves leánygyermekemmel, aki jelen pillanatban inkább Formula 1-rajongó, noha születése óta kénytelen időről időre MotoGP-futamokat nézni. A számára leginkább szembetűnő jelenség a grid girlök jelenléte volt, leginkább az, hogy nem igazán tudott mit kezdeni a látottakkal. Úgy vélte, az autósport királykategóriájában helyesen döntöttek arról, hogy a futamok előtt nem alkalmaznak esernyőtartó lányokat, és némileg kizsákmányolónak érezte, hogy a motorsportban ez még egy nagyon is létező jelenség. Noha megosztottam vele azon személyes tapasztalatom, mely során 2015-ben hosszú interjú keretein belül kutattam a témát, és beszélgettem esernyőtartó lányokkal, akik elmondták, hogy munkaként tekintenek a feladatra, önálló akaratból modellkednek, sőt, kiválóan érzik magukat, és bíznak benne, hogy a Formula 1-hez hasonló tiltás a kétkerekű motorosportok világát nem érinti a jövőben.

Így tehát itt sem beszélhetünk másról, mint a felnövő generációk közötti vélemény-, és világlátásbéli különbségekről. Egyik álláspontot sem kívánom támogatni, legfeljebb külső szemlélődőként próbálok alkalmazkodni a változásokhoz, és minél inkább megerősíteni a rajongókat abban, hogy adott versenyző nem feltétlenül akkor válhat csak népszerűvé, ha úgynevezett rocksztáréletet él, és talán nem is az alapján kell megítélni egy adott versenyzőt, hogy magánéleti zsiványságaiba mennyire enged betekintést nyerni. Ezeket összegezve pedig egyértelműen kijelenthetem, felesleges a múlt után sírni, és folyamatosan azt emlegetni, hogy régen minden sokkal jobb volt, hiszen ez csak egy olyan generációs probléma, amely az első bekezdésekben leírtakhoz vezethető vissza. Sokkal inkább úgy érzem, nagyon szerencsés vagyok, amiért egy ilyen szintű technikai forradalom részesei lehetünk külső szemlélődőként és rajongóként, ezért szimplán el kell fogadnunk azt is, hogy ezeket a motorokat már teljesen másként kell vezetni.

Ez viszont cseppet sem von le abból a teljesítményből, amit Jack Miller, Marc Márquez, Fabio Quartararo vagy épp Pecco Bagnaia az asztalra tesznek, és bár láthatunk még olyan régi vonású versenyzőket is, mint Marco Bezzecchi, tisztában kell lennünk azzal, hogy mind a győzelemhez, mind a világbajnoki címhez sokkal komplexebb tudásra és másfajta precizitásra van szükség jelenleg, mint volt arra a kétezres években. Épp Kenny Roberts Jr., 2000 világbajnoka nyilatkozta a Goodwoodi Sebességfesztiválon, hogy aktív éveiben, amikor világbajnok lett, szinte alig mérték az első abroncsok nyomását. Hiszen az adott hétvégén nem játszott különösebb szerepet, most viszont az egyik legjelentősebb problémát okozhatja a verseny során, és ezekhez a megfejtésekhez bizony szükség volt a telemetriára és a számítógépekre, mert ezek nélkül nem tartana ott a mezőny, ahol vannak jelenleg.

Egy ötszázas világbajnok szavait pedig talán érdemes megfogadni, és adni a véleményére. Ezért mindent összegezve úgy vélem, bár hiányzik a fiatalságom és az álmom, hogy majd egyszer én is végighasítok a Mecsekben egy kettőötvenes Aprilia nyergében, mégis úgy gondolom, meg kell becsülnünk a jelent, és hogy egy remek bajnokságot láthatunk eszement motorokkal és eszement versenyzőkkel a nyeregben.