Bár a Japán Nagydíj mindkét futamán bukott, Pedro Acosta Motegiben megszerezte első királykategóriás pole pozícióját. Eközben a bajnokság a véghajrára fordult, Jorge Martín mentális állapota pedig igencsak megviselt lett.
Sokak számára nem feltétlenül úgy alakult a MotoGP Japán Nagydíja, ahogy azt elképzelték. Marc Márquez a vasárnapi futam után azt nyilatkozta: bár egy nehéz versenyen vannak túl, mégis elképesztően unalmas volt. Pedig Martín annak ellenére állhatott a dobogóra mind szombaton, mind vasárnap, hogy a legjobb időmérős körét törölték pályaelhagyás miatt, ezért mindkétszer csak a kilencedik helyről várhatta a rajtot. Szóval bármennyire is próbáljuk menteni a menthetőt, amikor maga a versenyző fogalmaz így, nehéz vitába szállni vele.
De sajnos ezt előre sejtettük, mert mit is várhatnánk egy olyan pályától, mint amilyen a Motegi Twin Ring a stop & go ritmusával. Részben pont emiatt engedélyezték a nagyobb féktárcsák használatát, és ezért is szenvedtek a versenyzők a legkisebb hibáktól. Ugyanis bármennyire is furcsa, egy ilyen pálya sokkal inkább bosszút áll a bakikért, mint egy klasszikus vonalvezetésű, lendületes, amelyen többnyire lehet kompenzálni némi bravúrral és brahival. Ezzel szemben az ilyen helyszíneken, köszönhetően a modern aerocsomagoknak, a pilótáknak folyamatosan meg kell küzdeniük azzal a vákuummal, amelyet az előttük haladó versenymotor, vagyis annak a leszorítást segítő aeroelemei okoznak. Így aki támadni próbálja az előtte haladót, az üldözött által létrehozott vákuum miatt csak kevésbé hatékony féktávokat tud venni. Ráadásul a kigyorsításoknál pedig hatástalannak bizonyulnak a leszorítóerőt növelő szárnyak és elemek, szintén az üldözött motorja által generált vákuum miatt. Ezenfelül még az üldöző első guminyomása is elszállhat, ami további tapadásvesztéshez vezethet: egyszóval, a Motegihez hasonló pályákon nem a legjobb döntés a test-test elleni küzdelem az újkori MotoGP-ben. Ezért sem láthattunk gigantikus csatákat Jorge Martín és Pecco Bagnaia, valamint Enea Bastianini és Marc Márquez között. Noha az utóbbi páros a szombati sprinten azért felvette a kesztyűt, és Bastianini keményen megküzdött Márquezzel a második helyért. A világbajnoki címre vadászó Martín pedig mindkét nap mentette a menthetőt, hozzáteszem nem is rosszul, hiszen a Q2-ben elszenvedett bukása után csak a tizenegyedik helyről rajtolhatott.
Ezen a ponton halkan meg kellene jegyeznem, hogy így, a bajnokság véghajrájában, ha Martín tényleg szeretné elhódítani a címet, már nem férnek bele a hibák egy-egy hétvégébe. Viszont, mint azt a spanyoltól megtudtuk, gyermekkora óta nagyon izgul a hasonló helyzetekben, amely nála néha némi koncentráció-csökkenéssel jár. De, mint mondja: már hozzászokott ehhez. Volt némi előremagyarázkodás szaga a megszólalásának, ezért tippelni nem mernék, csak annyit javasolhatok: várjuk meg a szezon végét.
Martín őszintén vallott a bajnoki csata jelentette nyomásról: Néha emiatt nem koncentrálok eléggé
És bár tény, hogy Martín most nem rángatta különösebben Bagnaia bajuszát, ahogy más sem, az igazsághoz az is hozzátartozik, a címvédőnek nem szerencséje volt, hanem olyan elképesztő precizitással motorozott, amilyennel még egy metronómot is nyugdíjba lehetne küldeni.
A számok alapján úgy tűnik, hogy a japán rajongókat nem annyira a mennyiség, sokkal inkább a minőség határozta meg. Hiszen bár a nyolcvanezer körüli összlétszám nem eget rengető, mégis amikor a talpig Márquez-bőrbe érkező, a fivéreket imitáló helyi páros beslattyogott a paddockba, ismét rájöhettünk, hogy vannak az egyszeri rajongók, és van a japán közönség, amelyben egyszerre fellelhető a sport iránti tisztelet, alázat, valamint a végtelen bálványimádat a legkiemelkedőbb szinten.
Doppelgänger alert! 🚨👀
Fair play to these @marcmarquez93 and @alexmarquez73 fans! 😂#JapaneseGP 🇯🇵 pic.twitter.com/8czEWbt3ho
— MotoGP™🏁 (@MotoGP) October 4, 2024
És mindezek ellenére, ha valakit ki kellene emelnem a hétvégéről, nem a fenti muskétások egyike lenne, hanem az a Pedro Acosta, aki első királykategóriás pole pozíciójával jelezte: nem adja fel a Ducatik ellen folytatott egyszemélyes harcát.
Persze legyinthetnénk erre, azért arra mégis felhívom a figyelmüket, hogy az austini főfutam óta Acosta volt az egyetlen, aki fel tudott állni a dobogóra úgy, hogy nem a Ducati versenyzője. Ettől határozottabb jelzést pedig elképzelni sem nagyon lehet. Noha az igaz, hogy ezen a hétvégén a továbbfejlesztett aerocsomagnak köszönhetően a KTM-ek kivétel nélkül találtak némi extra tapadást – ennek eredményeként is láthattuk Jack Millernél elképesztő módon a vibrációt, no meg annak, hogy nála nem találták a motor megfelelő súlyelosztását –, Acosta villanása mégis messze kiemelkedett még a márkatársai közül is. És tény, hogy mindkét futamon bukott, szombaton a vezető helyről, vasárnap pedig egy potenciális a győzelemért folyó csata közben, mégsem von le semmit abból, hogy megmozdulásai a legnagyobb ikonokéira emlékeztetnek. Leginkább azért, mert a motorozása ösztönös, nem pedig mesterkélt. Talán ennek köszönhető az is, hogy az újonc és főmérnöke közösen úgy döntöttek, a beállítások terén inkább visszatérnek a szezon kezdeti állapotához, hiszen akkor zsinórban jöttek az eredmények. Ez pedig messze nem azt jelenti, hogy a KTM rossz irányba vitte a fejlesztéseket, hanem egyszerűen belátták: Acosta szempontjából sokkal jobb és kifizetődőbb, ha egy neki komfortos és ismert motorra ültetik fel, mintsem, hogy tesztelési feladatokat lásson el a versenyhétvégéken.
Acosta nem hajlandó elfogadni az erőviszonyokat, inkább újabb „ostoba” eséseket kockáztat
A bukásokat kivétel nélkül magára vállalta, és szinte millimétere pontosan meghatározta, hogy melyik kanyarokban fordult a kelleténél szélesebben, ami aztán hatványozottan visszaköszönt egy kanyarral később. Ezért véleményem szerint, a teljesítménye jelenleg leginkább Casey Stonerére emlékeztet, és arra a 2006-os szezonra, amelyben az ausztrál debütált a királykategóriában. Stoner akkor érezhetően hihetetlenül gyors volt, viszont sokszor bukott, ezért a legtöbben már kezdték leírni. Ezen a ponton még Valentino Rossi is beszállt a véleményalkotásba. „Nincs azzal semmi baj, ha valaki bukik, miközben ennyire eszeveszetten gyors, mert könnyebb megtanulni gyorsként talpon maradni, mint stabil versenyzőként felgyorsulni” – fogalmazott Rossi. Leegyszerűsítve: míg előbbi egy vállalható küldetés, addig utóbbi szinte esélytelen.
És sajnos a Japán Nagydíjé volt az a hétvége is, amelyen bebizonyosodott, hogy ha nem történik valami csoda, akkor 1970 óta az idei lesz az első királykategóriás szezon, amelyben nem sikerül japán gyártónak futamgyőzelmet aratnia. Azon túl, hogy ez statisztika megdöbbentő, lesújtó is.
Talán mindenki, többek között én is, nagy meglepetést remélt a hazai hétvégéjükön a Honda-Yamaha duótól, de a valóság sajnos mást mutatott. A főfutamon elért legjobb helyezéseket, a tizenegyedik és a tizenkettedik helyet a két gyártó két francia pilótája szállította, Johann Zarco – Fabio Quartararo sorrendben, mivel azok után, hogy szinte végig honfitársa előtt motorozott, a Yamaha versenyzőjének a célegyenesben, a kockás zászló előtt elfogyott az üzemanyaga. Zarco csak így tudta megelőzni a 2021-es világbajnokot, aki elmondta, helyzetük továbbra sem rózsás, ezért az előző hétvégék szép eredményei nem feltétlenül reprezentatívak.
Kis híján csúnya baleset lett Quartararo üzemanyag-problémájából
Noha vannak, akik úgy vélik, az alacsonyabb tapadás nem feltétlenül okozhat gondot, a japán gyártóknál mégsem ezt láttuk. Hiszen azon a szinten, amelyen jelenleg a Yamaha tart, az alacsony tapadás zord kellemetlenséggel járhat, mivel ilyenkor nem csupán arról van szó, hogy a kanyarokban bizonytalan a motor, hanem arról is, hogy féktávokon emiatt lehetetlen megállítani. Ebből pedig következik, hogy befordítani is nehezebb. Így a lemaradás nem egyetlen pontra koncentrálódik, hanem rögtön négyre terjed ki, ha még ide számítjuk a rosszabb kigyorsítást is, amely a fenti láncreakció végső következménye. Számszerűen ez a tizenegyedik helyen célba érkező Zarcónak 31,5, a mögötte bejövő Quartararónak 32,3 másodperces hátrányt jelentett.
Quartararo lényegre törően értékelt: Visszatértünk a valóságba
Annak ellenére, hogy a két gyártó most kivételesen fej-fej mellett halad, sokan úgy érzik, a Honda jobb pozícióban van, hiszen ők már legalább némi hátsó tapadást találtak a megannyi változtatásnak köszönhetően. A Yamaha elveszett mivolta pedig továbbra is szívfacsaró. Ezért, ha másban már nem is, az épp kísérleti stádiumban levő V4-es motorblokkjukban még hihetünk. A rossz hír ugyanakkor az, hogy ennek bevetésére állítólag legalább még a következő szezon feléig várni kell.
A bajnokság matematikailag ugyan még négyesélyes, egyre inkább úgy tűnik, hogy Bagnaia és Martín között dől majd el. A regnáló világbajnok tíz pont hátránnyal továbbra is a második helyen áll, de úgy tűnik, a tavalyi évhez hasonlóan sikerült egy olyan mentális terhet tennie Martínra, amely, ha lassan is, ismét megropogtatja a Pramac versenyzőjét. Kíváncsian várjuk az ausztráliai folytatást, mivel a Phillip Island-i pálya bevállalós mivolta rendszerint okoz meglepetéseket.
