Nem versenyzői pályára készült, de mégis az lett belőle. Félt mindentől, de mégis úrrá lett saját testén és szembenézett a halállal. Európai volt, de mégis egy meghatározó figurájává vált az akkor ausztrál-amerikai tengelyt alkotó királykategóriában. A lojalitás akkori megtestesítője. Ma 70 éves Christian Sarron.
Christian Sarron 1955. március 27-én látta meg a napvilágot a Lyontól nyugati irányban autóval kétórányira fekvő, szintén franciaországi Clermont-Ferrand-ban. Elmondható róla, hogy nem a szokványos utat járta be ahhoz, hogy eljusson a 500 köbcentis kategóriáig, mivel már 14 éves volt, amikor „szerelmessé vált” a motorozásba. Ekkor kapott szüleitől egy mopedet, előtte teniszezett, valamint a kerékpározásban próbált szerencsét.
Már 20. életévét is betöltötte, amikor először ült motorra versenykörülmények között: „Soha nem voltam előtte a pályán, egy ideges fiatalember voltam. Mindentől féltem, de elutasítottam ezt a félelmet. Épp ellenkezőleg, uralkodni szerettem volna felette, hogy a saját sorsom alakítójává váljak” – mesélte a MotoGP-nek még 2018-ban. Sarron végül 1976-ban debütált a 350 köbcentis géposztályban. Az ekkor még Csehszlovák Nagydíjon egy Sonauto-Yamahán ülve a tizedik helyen futott be. 250-es nyitására a Nemzetek Nagydíján került sor, ott tizennegyedik lett. Első győzelmére sem kellett sokat várnia, ugyanis az 1977-es Nyugatnémet Nagydíjon, mindössze a harmadik versenyhétvégéjén diadalmaskodott, már ami a 350 köbcentit illeti.
Különleges rekordot tart a Rossi előtti utolsó olasz 500-as bajnok, akit menekülés közben ütöttek el
Az 1977-es Jugoszláv Nagydíj is emlékezetesen alakult a karrierjében, de nem feltétlenül az eredményei miatt. Az abbáziai versenypályán két kategóriában is indult: a 350 köbcentis géposztályban nem ért célba, viszont a kisebb, 250-es mezőnyben a tizenegyedik helyet csípte el. A versenyhétvégét két horrorbaleset is beárnyákolta, később mindkét érintett belehalt sérüléseibe. Nyilvánvaló, hogy a vasárnap nagyon feszültté vált: „A rajtprocedúra más volt, mint manapság. Várakoznod kellett néhány percet a rajtrácson, és nem futhattunk felvezető kört. Nagyon meleg volt, és levettem az overálomat a vállamról. Egy-két perccel a start előtt próbáltam visszaöltözni, de nem tudtam visszacipzározni, mert valami útban volt a vállamon. Megkértem a szerelőmet, hogy nézze meg, és kiszedett egy vállfát a ruhámból. Ez akkor kifejezetten mókásnak hatott, mert nagy volt a stressz” – vallotta be a racesport.nl-nek.
Ezt követően viszont egy elképesztő negatív spirálba keveredett. Egy olyan sérüléshullámba esett bele, amelyből egyhamar nem kecmergett ki. Bár elindult a versenyeken, de összesített eredménylistája az első éveiben elég „lyukas”, annak ellenére, hogy 1979-ben és 1981-ben a királykategóriában is indulhatott. Karrierje során több mint ötven (!) csontja tört el a kezében, valamint számos alkalommal szenvedett agyrázkódást: „1986-ban az orvosom azt mondta nekem, hogy »Christian, azt akarom, hogy fejezd be a versenyzést«. Nincs más választásom. Rengeteg agyrázkódásod volt már, lehet, hogy a következő végzetes lesz” – olvasható a motorcyclenews.com hasábjain. A francia természetesen nem akasztotta szögre a sisakot, hiszen ebben az időszakban meghatározó alakja volt a sportágnak.
Sérülései azonban így is eltörpültek a francia motorsport tragédiáihoz képest. 1980-ban és 1981-ben négy gall versenyző (Patrick Pons, Michel Rougerie, Olivier Chevalier, Christian Leon) is életét vesztette. Nemcsak nemzetiségük adta a közös nevezőt, hanem az is, hogy mindannyian remek barátságot ápoltak Sarronnal. A visszaemlékezésekből kiderült, hogy a halálesetek hatására a visszavonulás lehetősége is komolyan felmerült a clermont-ferrand-i versenyzőben. Ezeket a gondolatokat végül elhessegette, mert Pons fejével gondolkozott. Elmesélte, hogy megbeszélték azt, hogy élet, versenyzés, halál. Azt is elárulta, biztos benne, hogy fordított esetben halott társai is folytatták volna a versenyzést.
Első nagyobb skalpját 1983-ban szerezte meg. Ezt a szezont bár borzalmasan kezdte – három kieséssel –, de később felszívta magát, és egészen a második helyig repítette fel magát összetettben. Ezen egy évvel később tovább javított, és elhódította a világbajnoki címet a 250 köbcentisek között, amely az akkori másodosztálynak feleltethető meg. Innentől egyenes út vezetett számára a királykategóriába, és 1985-ben ismét a legerősebb mezőny tagjává vált.
Könnyekig hatódott a motoros legenda, aki 40 év után ismét felülhetett régi Hondájára (videó)
Visszatérése egyáltalán nem sikerült rosszul: harmadik versenyén, a szakadó esővel tarkított Nyugatnémet Nagydíjon meg is szerezte első győzelmét. Nem véletlen, hogy később ráaggatták a „az eső királya” becenevet, mivel vizes pályán, zordabb körülmények között mindig gyors volt, bár ezeket az ominózus versenyt követően soha nem tudta már győzelemre váltani. Ennek ellenére, franciaként egy üde színfoltjává vált a mezőnynek – a hat szezonból három kiírásban is a legjobb európaiként zárt, nyitószezonjában pedig a harmadik helyet kaparintotta meg az összetettben –, mivel ekkor inkább az amerikaiak és az ausztrálok uralták a sorozatot, nem véletlenül: „Az amerikai és ausztrál versenyzők egytől egyig született tehetségek voltak. Volt egyfajta iskolájuk, ahol minden pilóta földön és krosszon is versenyzett, hogy jobban tudják kontrollálni a motorjukat, amikor megcsúsznak” – magyarázta.
Hosszasan kitért riválisaira is: „Freddie [Spencer] tehetséges volt, szinte természetes módon volt gyors. Mindig el akarta szigetelni magát [a többiektől], de ugyanúgy megvoltak a barátai, köztük én is. Jól kijöttünk egymással, gyakran beszélgettünk. Eddie [Lawson] egy igazi munkás és egy harcos volt. Emlékszem, el akartam kapni az esőben, mert egy másodperccel gyorsabb voltam nála. Megelőztem, de a következő kanyarban azonnal visszavágott. Nem tudta elfogadni, hogy egy kis francia srác utasítsa őt maga mögé a verseny alatt! Agresszív volt, miközben volt egy nagyon finom vezetési stílusa. Nagyon kedveltem őt a tehetsége miatt, és azért, amit nyújtott a sportágunknak. Rendkívül érdekes az ő személyisége.”
„Ostoba” előzéssel lett világbajnok, majd megismételhetetlen teljesítménye tette tönkre karrierjét
„A többi amerikai, például Kevin Schwantz vagy Wayne Rainey, sokkal nyitottabbnak és viccesebbnek bizonyult. Kevin egy fantasztikus versenyző volt. Amikor támadott, mindig látványosan tette. Wayne lenyűgözött, ő is a barátom. Csodálom őt, az emberi és a versenyzői kvalitásaiért egyaránt. Sajnálom, hogy volt neki az a szerencsétlen esete [1993-ban egy bukás következtében mellkastól lefelé lebénult – a szerk.]. Ő volt az egyik legjobb pilóta, aki a sportágunkban szerepelt.” Legnagyobb ellenfeleit egyébként két csoportra tudná osztani Sarron. 1976-ban és 1977-ben olyan versenyzők ellen mehetett, mint Giacomo Agostini, Steve Baker, idősebb Kenny Roberts vagy éppen Johnny Cecotto. A második etap gerincét pedig a fent említett nevek adják olyan nagyágyúkkal kiegészülve, mint Wayne Gardner vagy Mick Doohan.
Bár versenyt mindössze egyet tudott nyerni, rajtelsőségekből hatot is szerzett, ebből zsinórban ötöt az 1988-as idényben, az Osztrák, valamint a Francia Nagydíj között. Ezzel ő szerezte a legtöbb egymás utáni időmérős első helyet a királykategóriában úgy, hogy ezek közül egyiket sem váltotta győzelemre. Legemlékezetesebb pole pozícióját Belgiumban érte el, amikor közte és a második helyezett Gardner között 2,1 (!) másodperc volt a differencia. Ez azonban – bár teljes joggal gondolhatja az olvasó – nem a valaha volt legnagyobb különbség a kvalifikációkon. Ezen a versenyen bár Sarron kiesett, de egyik kedvenc pályájaként emlékszik vissza a spái aszfaltcsíkra.
Utolsó nagyobb villanása az 1989-es szezonra tehető. Ekkor még szerzett három dobogót (egy második és két harmadik hellyel), valamint az egyéni összetettben is a harmadik pozícióban zárt. 165,5 pontot gyűjtött, felülmúlva minden addigi 500-as idényét. Persze, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ebben az esztendőben már az első tizenöt kapott pontot, míg a korábbi években a tizedik kapta az utolsó egységet. 1990-ben már nem jött össze a pódium, és a szezon végeztével „Tarzan” (ez is egy beceneve volt, miután szívvel versenyzett, valamint sokkal kisebb testalkattal és kevesebb izomzattal rendelkezett, mint az átlag) be is fejezte karrierjét az 500 köbcentis kategóriában.
Egyvalami azonban örök maradt számára: a Yamaha. Teljes karrierje alatt a hangvillásokat erősítette, úgyhogy magától értetődő, hogy a Yamaha YZR500 a kedvenc konstrukciója. Visszavonulását követően a japánok csapatmenedzserévé és nagykövetévé vált. Bár a királykategóriában nem sikerült behúzni a végső győzelmet, 1994-ben öccsével, Dominique Sarronnal és Yasutomo Nagai-jal karöltve megnyerték az óriási presztízsű, 24 órás Bol d’Or versenyt – természetesen Yamahát hajtva.
23 évvel első királykategóriás vb-címe után ismét kétütemű 500-as motort vezetett Rossi (videó)
De vajon mit tanult a versenyzéstől? „Sosem ismerjük igazán a saját korlátainkat, és mindig nyomhatjuk tovább. Mindig arra törekedtem, hogy feszegessem a határaimat, mert ez a karrierem kulcsa. Nem gondoltam arra, hogy majd egyszer majd versenyző vagy világbajnok válik belőlem, de mindig igyekeztem. Annak ellenére, hogy azt hittem, hogy a versenyzés megölhet, miután túléltem, nem félek a haláltól. 69 éves vagyok, és teljes életet éltem.”
„Talán, ha nincsenek itt, világbajnok lehettem volna, de ez nem számít. Inkább azt preferálom, hogy volt lehetőségem olyan tehetséges és erős karakterek ellen versenyezni, mint ők, és nem lehettem világbajnok az 500 köbcentiben, mint hogy ne ismertem volna meg őket. Szóval számomra ez egy jó időszak volt” – zárta gondolatait.