Andrea Dovizioso elárulta, melyik győzelmét tartja a legnagyobb diadalának a MotoGP-ben. A 39 éves pilóta kitért arra a tulajdonságára, amely egyszerre jelentett neki előnyt és hátrányt, valamint elmondta, a Hondánál eltöltött időszaka után a visszavonulást fontolgatta.
Andrea Dovizioso hosszú karrierjéből egyértelműen a Ducatinál eltöltött évek voltak a legemlékezetesebbek. Azon belül is az a három szezon, amikor egyaránt másodikként végzett a bajnokságban, mindannyiszor Marc Márquez mögött. Ezzel együtt a test a test elleni csatákból jó néhányszor ő jött ki jobban, és az egyik ilyet tartja karrierje legemlékezetesebb diadalának.
„Az utolsó kör utolsó kanyarjában végrehajtott manőverem, illetve Márquez felülmúlása miatt azt mondanám, hogy a 2019-es ausztriai győzelem valami elképesztő volt – nyilatkozta a róla készült dokumentumsorozatban. – A legjobb az egészben, hogy az ívemen nem volt elég hely a pályán maradni: ha lemegyek a pályáról, egy pozícióval visszaestem volna. Ez egy igazán tökéletes manőver volt.”
It all came down to this! 🔥@AndreaDovizioso snatches victory from @marcmarquez93 at the very last corner in Spielberg! ⚔️#AustrianGP 🇦🇹 pic.twitter.com/niywSWirgc
— MotoGP™🏁 (@MotoGP) August 11, 2019
Dovizioso végül maradt egyszeres világbajnok a 2004-ben, a 125 köbcentis géposztályban elért sikerének köszönhetően. Bár teljesítményét a MotoGP is elismerte, hiszen beválasztották a gyorsaságimotoros-vb legendái közé, nyilvánvalóan nem emlegetik a legeslegnagyobbak között, mint például Márquezt, Valentino Rossit, Jorge Lorenzót vagy éppen Casey Stonert. Ez többek között annak a tulajdonságának is betudható, amely egyszerre segítette és hátráltatta őt.
„Mindig is nagyon racionális voltam – hangsúlyozta. – Egy ennyire extrém sportágban ez rengeteg előnyt, de korlátokat is jelentett. Az ember nem tud rendkívüli dolgokra gondolni csak a racionális énjével, mert néha visszatartja a félelem. A »sötét lóra« is szükség van, a leginkább ösztönös részre, amely veszélyes, és a neveltetésem miatt mindig nehezen tudtam használni.”
Dovizioso már második királykategóriás évében, 2009-ben futamot nyert, hiszen az esős Brit Nagydíjon őt intették le elsőként. A következő sikerére viszont egészen a 2017-es mugellói viadalig várni kellett, ami több szempontból is rekordot jelent: a kettő között eltelt 7 év és 313 nap a MotoGP-korszakban, míg a 131 verseny a királykategória teljes történetében számít csúcsnak. Az olasz pilóta elárulta, a kettő között a visszavonulás gondolata is megfordult a fejében.
„Idővel megértettem, hogy pályafutásom során sok mindent jobban is csinálhattam volna – fogalmazott. – Nagyon önkritikus vagyok, hajlamos vagyok lebecsülni mindazt, amit elértem, és gyakran a körülöttem lévők emlékeztetnek az elért eredményeimre. A nehéz pillanatokban, amikor az ember a határon van, és nagyon nagy tehetségekkel találkozik, meginog az önbecsülése, ezért alapvető fontosságú volt, hogy sikerült legyőzni őket és elérni bizonyos célokat. Évek múltán bosszant, ha arra gondolok, hogy bizonyos helyzeteket másképp is kezelhettem volna, de ez is része a játéknak. Ezeket el kell ismerni a fejlődéshez. A HRC-nél töltött első éveimben eljutottam arra a pontra, hogy komolyan fontolgattam a visszavonulást. Amikor az ember a határait feszegeti, óriási tehetségekkel kerül szembe, és nem éri el a várt eredményeket, meginog az önbizalma, lelkileg pedig válságba kerül. Továbbra is a győzelmek jelentik a legszebb pillanatokat, valóságos adrenalinbombák, de idővel megtanultam, hogy megosztani őket kielégítőbb, mint nyerni. Minél többet szenved az ember, annál jobban élvezi utána, és a Ducatinál töltött évek ezt igazolják. A határon voltunk, nem volt idő megállni és kiélvezni az eredményeket, mégis észreveszem, amikor az emberek sok év után megállítanak, hogy emlékeztessenek a Márquezzel vívott csatákra.”
Lorenzo és Marc Márquez árnyékából a Legendák közé – Dovizioso útja a Hírességek Csarnokába