Giacomo Agostini felelevenítette első világbajnoki futamgyőzelmét, illetve vb-címét. A tizenötszörös világbajnok az egyik nagy balesetét is felidézte, amelyet követően elmondása szerint a nővérek kifejezetten jól szórakoztak, miközben kezelték őt.
Giacomo Agostini a gyorsasági motorversenyzés sok szempontból legeredményesebb alakjaként rendszeresen megosztja véleményét az aktualitásokról. Azonban talán ennél is izgalmasabb, amikor saját karrierjéből idéz fel különböző pillanatokat. Ezt pedig nemrég, a Moto.it-nek adott interjúja során meg is tette.
A jelenleg 83 esztendős legenda 1963-ban mutatkozott be a gyorsaságimotoros-vb mezőnyében, ám akkor, valamint a következő évben összesen csupán három futamot teljesített a 250 köbcentiméteres kategóriában. 1965-től kezdve viszont már a 350-esek és az 500-asok között ment, ami hamar meg is hozta neki az első győzelmet. A sikerre már csak a körülmények miatt is nosztalgiával gondol vissza.
„Rengeteg emlékem van, de az első [diadalomat] mondanám, amikor a kereskedőtől vásárolt privát motorommal nyertem – idézte fel. – A helyi pék volt a szerelő. Amikor megkértem, hogy cserélje ki a gyújtógyertyát, azt felelte, hogy »hol van a gyújtógyertya? Fogalmam sincs, hol van.« És mégis megnyertem azt a versenyt. Ez volt az első szerelmem győzelme, soha nem fogom elfelejteni.”
Abban az évben ugyan még mindkét géposztályban kikapott, hiszen a királykategóriában a zsinórban a negyedik ottani bajnoki címét megszerző Mike Hailwood, míg a kisebb géposztályban a szintén címvédő Jim Redman mögött lett második. 1966-ban viszont visszavágott brit ellenfelének, és Monzában felért a gyorsasági motorsport csúcsára, amire könnyes szemmel emlékezett vissza.
„Akkor még nem fogtam fel – jelentette ki. – Már láttam a célvonalat, de akkor még nem fogtam fel, hogy világbajnok lettem. Hétfőn eszméltem rá, amikor felébredtem, elolvastam az újságokat, belenéztem a tévébe, és akkor könnyek szöktek a szemembe. Csupán arról álmodoztam, hogy motorral versenyezhetek, nem a győzelemről. Csak a versenyzésről. Ehelyett világbajnok lettem. Ez igazán lenyűgöző dolog volt.”
Ez pedig egy, a mai körülmények között alighanem megismételhetetlen sikersorozatot indított el. Agostini 1972-ig zsinórban hét 500-as vb-címet szerzett, olykor minden futamot megnyerve. Persze ezek papíron még ma is teljesíthetőek, az viszont már jó eséllyel nem, hogy minden kategóriát figyelembe véve összesen tizenöt bajnoki címig jutott. Ehhez pedig sok mindenben erősnek kellett lennie.
„A győzelemhez mindenre szükség van, nem elég, ha az ember csak egyvalamiben jó – magyarázta. – Jónak kell lenni a fékezésben, a kanyarodásban, ismerni kell az ideális ívet, és a lehető legnagyobb erővel kell kijönni a kanyarból. Ez számos dolog kombinációja. Nem arról van szó, hogy egyvalami hozza meg a győzelmet: a versenyző nyer, a motor nyer, a csapat nyer. Az első bajnoki címem után azt hittem, mindenkit elsöprök, de nem így történt. Minden évben, miután a bajnokság véget ért, máris a következő esztendőre gondoltam, és azonnal elkezdtem edzeni. Mindig azt gondoltam, hogy jöhet valaki, aki képes legyőzni. Ez a tudatosság volt az erőm.”
Persze azért Agostini sem úszta meg pályafutását baleset nélkül. Egyet fel is idézett közülük, amelyet nem csak maga az esés tett emlékezetessé. „A Vallelungáról rossz emlékeim vannak – árulta el. – A kétszázötveneseknél elromlott az olajszivattyúm, a motorblokk besült, és száz kilométer per órás sebességgel buktam. A kezemet és, hogy is mondjam, a fenekemet is teljesen lehorzsoltam. Szörnyű történet volt, nagy árat fizettem. Amikor betettek a mentőbe, két nővér jól szórakozott azon, hogy kavicsokat szedtek ki a seggemből. Én pedig mondtam, hogy »igen, ezt magamnak köszönhetem«. Elég rossz állapotba kerültem.”
Kis híján minden másképp alakult – így lett majdnem a Forma–1-es pilóta Agostini