A motorversenyzőknek nem egyszerű a kezdet. Jack Miller családja mindent feláldozott, azért, hogy fiuk a csúcsra jusson. 12 éve érkezett a család Európába.
A SPEEDWEEK.com-on Jack Miller beszámolt erről a nehéz időszakról, a sok áldozatról, a magányról, a minden éjjel kölcsönágyon alvásról és még sok másról:
„Az egész családommal 2010-ben Európába költöztünk. Egy lakóautóban utaztunk a célállomásokra. Barcelonától délre volt a székhelyünk, innen Németországba vagy Hollandiába mentünk az IDM versenyekre, majd visszatértünk Spanyolországba.
Spanyolországban az időjárás és a bajnokság is jó. Ha a világbajnokságra akarsz kijutni, akkor a spanyol bajnokságban kell részt venned. Soha nem voltam még olyan országban, ahol nem beszéltek angolul, így számomra ez nagy változás, nagy sokk volt. De elég gyorsan tudtam alkalmazkodni. Még mindig nem beszélem ezt a nyelvet, de egy nap majd megtanulom.
Számomra a „szieszta” volt a legszokatlanabb. Ausztráliában mindig csinálunk valamit, egész nap. Az, hogy van az a szünet, amikor nem mehetsz be egy boltba 1 és 3 óra között, vagy ilyesmi, számomra őrültség.
Az is furcsa volt, hogy ilyen későn mennek vacsorázni. Volt néhány spanyol barátunk, akikkel a faluban találkoztunk, és meghívtak minket vacsorára. Megkérdeztük, hogy mikor legyünk ott, és a válasz az volt: ’Gyertek át kilencre’. Én csak annyit mondtam: ’Kilencre? Én olyankor már ágyban leszek.’ Ez nagyon nehéz volt számunkra.
A legnehezebb dolog, amin túl kellett lépni? Biztos vagyok benne, hogy meghozni az áldozatot. Nem igazán magamért, hanem a szüleimért. Feláldoztak mindent, amiért egész életükben dolgoztak. Feláldozták, hogy én versenyezhessek.
Európába 15 éves koromban jöttem, amikor egy gyerekből fiatal felnőtt lesz. Abban az időben, amikor a barátaiddal kellene lenned, hogy felfedezd az életet. De te csak úton vagy anyukáddal és apukáddal (a nővérem is ott volt, de ő hamar elment), és nem ismersz senkit a faludban. Ez egy nagyon kemény sztori volt.
Mint mondtam, a családom eredetileg velem jött, de fél év után, 2010-ben problémák adódtak az otthoni vállalkozással, és apámnak haza kellett mennie. Így csak anyám és én maradtunk. Ő vezette a lakóautót Európán keresztül, hogy eljussunk a versenyekre.
Aztán 2011-ben, fél szezon után édesapám súlyos balesetet szenvedett otthon a farmon. Kómába esett. Szombat este volt, én pedig Misanóban voltam. Édesanyámnak azonnal haza kellett mennie. Ott maradtam a verseny alatt, nem tudtam, hogy apám életben marad vagy meghal. Szóval ez is egy nehéz pont volt.
Azóta egyedül vagyok. 2012-ben, 2013-ban nem volt pénzünk, nem volt semmink, csak én és a versenyek. A csapatok embereivel vagy a barátaimmal voltam.
Csak 2014-ben tudtam igazán azt gondolni, hogy ’Oké, minden csendesebb, a szüleim visszajöhetnek és élvezhetik, amikor csak akarják’. Nem annyira szülőként, mint inkább szurkolóként jönnek, hogy élvezzék a versenyeket.
Szeretem azt az érzést, hogy őszinte vagyok. Azt mondom, amit gondolok, nem hazudok. Annyira nem… Oké, apró hazugságok, mint ‘5 és visszajövök, de lehet, hogy 10 perc múlva.’ Őszinte embernek érzem magam, de egyben harcosnak is. Úgy érzem, hogy nem lehet könnyen visszautasítani, ha akarok valamit, akkor próbálom, próbálom, próbálom. És ha kilencszer elesek, tízszer felállok….”