Sete Gibernau felidézte pályafutása legkülönlegesebb versenyét, amelyhez egy megható történet is kapcsolódik. A spanyol exmotoros elárulta, miért szereti Olaszországot, és a MotoE-ben tett kalandjáról is beszélt.
Sete Gibernau a 2000-es évek első felében nagyon komoly csatákat vívott Valentino Rossival, olyannyira, hogy a doktor a második legnagyobb riválisaként emlegette őt Casey Stoner után. Mára viszont már bőven befejezte érdemi karrierjét, hiszen nemrég múlt el 50 éves. Ennek kapcsán fel is idézett néhány emléket a La Gazzetta dello Sportnak adott interjújában.
Gibernau 1992-ben debütált a 250 köbcentiméteres kategóriában, ám az első négy évben csak egy-egy futamon szerepelt hazájában. Egy teljes szezon után aztán felkerült a királykategóriába, ahol második idényében, a Madridi Nagydíjon állhatott fel először a dobogóra. Ám nem önmagában ezért tartja a legkülönlegesebb versenyének, hanem egy megható és nem sokkal később szomorúvá váló emlék miatt.
„Ha választanom kell egy versenyt, akkor az 1998-as jaramait mondom – nyilatkozta. – Egy kétütemű, V2-es Hondám volt. Amikor bemutatkoztam a MotoGP-ben, a nagyapám megígérte, hogy behűt egy üveg pezsgőt az első dobogós helyezésem megünneplésére. Akkor nem hittem neki, azt gondoltam, soha nem fog sikerülni. Ehhez képest harmadik lettem a jaramai pályán, a futam után pedig azonnal felhívtam őt, hogy megköszönjem. A nagyapám már idős volt. Azt mondta nekem, hogy boldogan fog meghalni ennek az eredménynek [a tudatában]. Másfél hónap múlva itt hagyott minket. Ezért marad a Madridi Nagydíj különleges verseny számomra.
Standard code
Embed from Getty Images
Gibernau egészen 2009-ig volt a MotoGP-mezőny tagja, és bár világbajnoki címet nem szerzett, nyolc győzelmével sikeres pályafutást tudhat maga mögött. Nem is panaszkodik a karrierjére, és ennek kapcsán arra is kitért, hogy spanyolként megszerette Olaszországot. Ennek oka, hogy a csapatok révén ez a nemzet foglalta keretbe a pályafutását.
„Húsztól negyvenéves koromig éltem az álmaimat enélkül, hogy megálmodtam volna az életemet – fogalmazott. – Emiatt elégedett vagyok, versenyzőként nagyon jól éreztem magam. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent fogok csinálni, szerencsésnek érzem magam. Mindenekelőtt Olaszországnak kell köszönetet mondanom. A szívemben hordozom a hazátokat, ahol gyakran érzem magam otthon, és még mindig sok barátom van. A 250-es [kategóriában] kezdtem el versenyezni, az Axo San Patrignano olasz csapatnál, majd a Ducatinál fejeztem be a karrieremet. Szóval Olaszország nagyon fontos számomra.”
Visszavonulása után közel tíz éven át sehol nem versenyzett, majd 2019-ben felbukkant az újonnan életre hívott MotoE mezőnyében, ahol a tizenegyedik helyen zárta a pontversenyt. Hogy miért éppen rá esett a Pons Racing választása, annak megválaszolásához alighanem 1995-ig kell visszamenni, hiszen akkor ennél a csapatnál kapott lehetőséget.
„Otthon ültem, amikor Sito Pons felhívott, hogy meggyőzzön, vegyek részt a bajnokságban – emlékezett vissza. – A legjobbkor jött az ajánlat, amikor éppen egy fenntartható mobilitással kapcsolatos projekten dolgoztam. Örültem, hogy illettem [a csapatba]. Arra is lehetőségem nyílt, hogy formába lendüljek, és egészen más vezetési stílussal próbáljak meg versenyképes lenni. Úgy vélem, ez jó lehetőség volt. Sajnos a hosszú tétlenség éreztette hatását: többet kellett volna mennem, de nagyon rövidek voltak a versenyek.”