A nyolcszoros világbajnok megrekedt, és nem tud kikeveredni a slamasztikából. A legnagyobb kérdés csak az, egyáltalán lehetséges-e? Megpróbáltuk körbejárni a kérdést abban a pillanatban, amikor minden bizonytalan.
Nem kérdés, a hétvégi, sachsenrinigi MotoGP-futam történelmi jelentőséggel bírt, több szempontból is. Egyrészt talán ez volt az a hétvége, amelyről feltételezhetjük, hogy Marc Márquez Hondával való kapcsolata végérvényesen megromlott, és ez volt az, amikor Márquezt már az is sajnálta, aki eddig szívből gyűlölte. A nyolcszoros világbajnok öt alkalommal bukott, utoljára vasárnap reggel, a warm upon, amikorra már a teste is felmondta a szolgálatot: kisujja eltörött, bokája még a hétvégi becsapódások során megrepedt, ő maga pedig több helyen zúzódott.
Ezen a ponton, egy nyolcszoros világbajnokot pedig már csak sajnálni lehet, és elítélendőnek tartok minden olyan megnyilvánulást, mely szerint a spanyol meghülyült, és bolond módjára esett-kelt. Ezért megkérek mindenkit, nyolc világbajnoki címet lehetőleg ne vonjunk kétségbe, még akkor sem, ha az adott versenyzőt épp nem kedveljük. Marc Márquez korszakos zseni, élő legenda, de ez a sport nem ismer határokat, kivételeket meg pláne, és előbb-utóbb sajnos mindenkit utolér a balszerencse. Egészen komoly sportfilozófiai tanulmányt írhatnánk egy versenyző érvényességi idejéről, mert bármennyire is figyelmen kívül hagyjuk, abban a sportban, ahol a pilóta teljes mértékben kiszolgáltatott helyzetben küzd az ezredmásodpercekért, miközben a technika nem egyszer próbára teszi, és az ördögi létezés legmélyebb bugyraival találkozik egy-egy verseny során, lesz egy pont, amikor a szuperképesség elillan. Ennek persze millió oka lehet, és külső körülmények meghatározhatatlan halmaza alakíthatja a jelent, ha visszanézünk a modern motorsport negyven esztendejére, igaz volt ez minden legendás világbajnokra.
Nemrég egy hosszabb tanulmány foglalkozott a technikai sportok talán leginkább embert próbáló szakágával, az amerikai szuperkrosszbajnoksággal, melynek végén azt a következtetést vonták le a sportban jártas szakírók, hogy a versenyzők legfeljebb öt évet lehetnek a csúcson, miután a bajnokság olyan mértékben felgyorsult, és zsákmányolja ki mind fizikailag, mind lelkileg a versenyzőket, hogy ezen túl szinte képtelenség a csúcson maradni. Persze sokan vitatják a felvetést, de ha jobban belegondolunk, ez nagyjából minden kétkerekű technikai sportra igaz. A MotoGP elmúlt harminc évében azt tapasztalhattuk, hogy egy csúcsra feljutott versenyző nagyjából öt, maximum tíz évig képes a királykategóriában ott maradni, bár a tíz eddig szinte senkinek nem sikerült. Valentino Rossi tudott egyedül tizenötöt, de az utolsó nyolc évben bajnoki címet nyerni nem tudott, csak harcolt érte, az utolsó öt évét pedig nyugodtan nevezhetjük amolyan levezető résznek, amelyben egyrészt a technika hátráltatta, másrészt a fiatalok is tovább gyorsultak.
A technikai tényezők kedvezőtlen alakulása ezen a ponton pedig különleges jelentőséggel bír. Rossi esetében az új gumiszabály volt, amely visszavetette teljesítményét, és már nem tudta adoptálni magát az új stílust kívánó körülményekhez, minden bizonnyal pont azért, mert egy kor felett sokkal nehezebb megújulni, sokkal kritikusabb extra kockázatot vállalni, mint fiatalon, egészséges testtel és lélekkel, extra motivációval, vagabund hozzáállással.
Marc Márquez maga döntött a visszalépés mellett: Túl sok ütést kaptam
Amikor az olasz teljesítményei csökkenni kezdtek, sokan megkérdőjelezték, de mindössze annyi történt, hogy próbált megelégedni a lehetőségekkel, és elfogadni a helyzetet. Noha ő maga még az utolsó pillanatig is hitte, hogy a világbajnoki címért harcolhat, kívülről úgy tűnt, mégsem forszírozta túl az egészet, és bukások helyett inkább szépen lassan visszacsúszott az eredménytáblán. Talán az utolsó, gyári motoron töltött évében bukott kiemelkedően sokat, leginkább a technikához való alkalmazkodás hiánya miatt, de akkor már mindenki sejtette a hattyúdal kezdetét. Érdekes, hogy Márquez és Rossi – karrierjük életpályája mentén – szinte egy időben szenvedték el legnagyobb sérülésüket, amely mindkét versenyző esetében megváltoztatta a jelent, és erősen befolyásolta a jövőt. Míg Rossinál ez 2010-ben, Mugellóban következett be, addig Márqueznél a 2020-as jerezi versenyen.
A spanyol versenyző pedig azóta nem tud visszatérni régi önmagához, és hátráltatják azok a technikai körülmények és félrefejlesztések, amelyeket eddig valahogy, ha vért is izzadva, de tehetségével kiküszöbölt és megoldott. Talán pont ennek a csodának a végéhez értünk, így ezen a ponton vetődik fel a kérdés: mi lenne a helyes irány, illetve helyes döntés számára?
Mi pedig ennek a vívódásnak, kálváriának láttuk a fordulópontját a hétvégén Sachsenringen. Mert Marc Márquez nem Valentino Rossi, ő másként vélekedik a világról, és nem fogadja el a számára elfogadhatatlant, értek ez alatt mindent. Nem fogadja el a versenyképtelen motort, úgy, ahogy azt sem, hogy már nem képes megfordítani a mások által definiált lehetetlent. Hogy miért? A legegyszerűbb, és legőszintébb válasz talán az lenne, ha azt írnám: mindenért. Az elmúlt tíz évért, az elmúlt tizenvalahány év során elszenvedett összes bukásért, a megszámolhatatlan műtétért, a lelki törésekért és talán a valaha gyártott legrosszabb Hondáért.
Ugyanakkor nem áll be a sorba, nem törekszik a pontszerző helyekre, hanem inkább továbbra is rommá töri magát, egyszerűen azért, mert ilyen. Mert még mindig nem fél, mert olyan klasszis, amekkorát a következő húsz évben talán ismét nem láthatunk. Persze sokan nemes egyszerűséggel hülyének nevezik, de tévednek. Tévednek, hiszen ha szombat este, a tizenötszörös világbajnok, Giacomo Agostini vette a fáradságot, hogy megvédje Márquezt, annak bizony súlya van. Az olasz legenda azt írta, ne kritizálják és becsméreljék, mert a legtöbb nézőnek fogalma sincs, Márquez mire képes. Beszélt vele, és pontosan tudja, mi játszódik a fejében. Hasonló mértékű kockázatvállalás nélkül legfeljebb a tizenötödik helyet célozhatná meg, azt pedig nem akarja, akkor inkább otthon marad. – erős, ugyanakkor elgondolkodtató szavak a motorsport egyik legnagyobb alakjától, aki végül azt is hozzátette, félti Márquezt.
Nem csoda, hiszen élete legkatasztrofálisabb hétvégéjén van túl, egy olyan hétvégén, amikor valami elszakadt benne. Miután a pénteki edzésen bukott, majd kiütötte Johann Zarco alól a motort, elfutott mellette, és kis híján a franciát okolta az esetért. Ekkor már sokan sejtették, nem a legjobb mentális állapotban érkezett a versenyhétvégére. Ami nem csoda, hiszen tudjuk, hogy Sachsenring a kedvencei közé tartozik, ő volt a királya, és ez volt a pálya, ahol 2021-ben még elcsavarodott karral is futamot nyert, most mégis azt érezte, semmi sem működik, és ami eddig könnyedén ment, csak szenvedés lett. Tudta azt is, ezzel a motorral győzelemért harcolni minimum istenkísértés lenne.
A Zarco-eset után persze kisebb tömegek támadták Márquezt, miközben egy rendkívül szerencsétlen balesetről volt szó. Ezt előzte meg az ominózus bemutatás, amely miatt éreztem, hogy a gyártóval való kapcsolata tönkrement. Hiszen tudjuk, egy hasonló reakció nemhogy a Honda filozófiában, még a japán kultúrában is, gyártótól függetlenül, de elfogadhatatlan. Különösen azok után, hogy a Honda vezetői azért utaztak Németországba, hogy spanyol versenyzőjükkel tárgyaljanak. Márquez állítólag jelezte feléjük, ha nincs fejlődés, és a fejlesztések sem érkeznek, egyre kevesebb esélyt lát a folytatásra.
Ettől függetlenül leszögezhetjük, a japán kultúra merőben eltér az európaitól. Ennek megfelelően az általuk kínált szerződések rendkívül biztonságosak, hosszú lejáratúak, és kevésbé rizikósak. Ugyanakkor, ha befogadják a partnert – jelen esetben Márquezt –, hozzá mindvégig lojálisak és hűségesek, egészen addig, amíg a tisztelet kölcsönös.
Persze kapott már kritikát a Honda korábban is, még a Rossi-érában, amikor sportpolitikai állásfoglalásuk szerint a győzelem a gyár érdemének, a vereség a versenyző szégyenének számított. Az olasz ezzel kapcsolatos aggályait többször jelezte, végül ez is közrejátszott a kenyértörésben, ezért ebből okulva Márquezzel már sokkal óvatosabban bántak. Mégis úgy hiszem, az ilyesfajta nyílt és brutális kritikát nem fogadják el, gondolok itt a nemzetközi jelzésre, amellyel olvasatukban a mérnökeik munkáját is becsmérelte.
A sprintfutam kezdetére Márquez négyet bukott, és csapata jelezte felé, célba kell érnie. Akkor még úgy nyilatkozott, a szombati rövidített futamon betartotta az utasítást, és nem feszegette a határokat, ugyanakkor jelezte, ha a vasárnapi warm up-on jobban érzi magát a motoron, mindenképp megpróbál tisztesen helytállni azon a pályán, ahol előtte évekig érinthetetlen volt. Majd következett a vasárnap délelőtti bemelegítés, és a hetes kanyar…A motor ismét katapultálta Márquezt, kis híján hátba is verte, a versenyző pedig testét fájlalva, kótyagosan próbált lebicegni a pályáról. A futam előtt végül nem sokkal közölte: nem áll készen a megmérettetésre, minden porcikája sajog, így távol marad attól a versenytől, amellyel talán egész évben leginkább kalkulált.
Valljuk be, ez is kissé szokatlan egy ilyen kaliberű versenyzőtől, főleg azok után, hogy az orvosok megadták a rajtengedélyt, de tény, hogy Agostinin kívül szombat este volt még egy interjúja, majd sokak szerint egy magánbeszélgetése egykori csapattársával, Jorge Lorenzóval, aki szintén hasonló okok miatt fordított hátat a motorversenyzésnek. Lorenzo egy későbbi, közösségi médiás posztjában maximálisan kiállt mellette, és finoman jelezte, nincs mit bizonyítania, senkinek sem tartozik elszámolással.
Ha pedig jobban belegondolunk, ez a fajta változás már a Mugellót megelőző szünetben érezhető volt Márquezen. Köztudott volt – bár életében a barátnők jöttek, s mentek –, hogy hivatalos kapcsolatot szinte alig vállalt fel, olyat pedig pláne nem, amelyben partnerével mutatkozik a nyilvánosság előtt. Immáron ez is megváltozott. Sőt, tudjuk azt is, hogy amikor néhány évvel ezelőtt testvére, Álex hullámvölgyeit próbálta megszüntetni, első tanácsa az volt, szakítson a barátnőjével, és felejtsen el mindenfajta párkapcsolatot. Egészen eddig Marc Márquez is így élte az életet, és kiemelten figyelt bárminemű elköteleződés ignorálására, most mégis történt valami, ami megváltoztatott mindent, miután nemrég már hivatalossá vált, hogy profi karrierje során talán először, nyilvánosság előtt is felvállalt egy párkapcsolatot. Így ezek alapján azt sem tudjuk kizárni: az életet választotta.
Hétvégén Assen, pihenésre nincs idő, a legnagyobb kérdés pedig, hogy a kilencvenhármast láthatjuk-e.