A mai napon lenne 90 éves John Surtees, aki összesen hét világbajnoki címet szerzett a gyorsaságimotoros-vb-n, a királykategóriában pedig négyszer ért fel a csúcsra, ráadásul utána autóversenyzőként is sikeres volt. Gyerekként hiába nyert meg egy futamot, életkora miatt kizárták, majd a Norton elképesztő indokkal vonta meg tőle a támogatást, de talán ez is kellett a legmagasabb géposztály leghosszabb sorozatának elindításához.
Ha egy naptárba felírjuk, hogy a gyorsaságimotoros-vb királykateóriájának világbajnokai melyik napon születtek, akkor a február közepe meglehetősen sűrűvé válik. Valentino Rossi és Marc Márquez születésnapjára még pár napot várni kell, mostani cikkünkben nem róluk, hanem John Surteesről lesz szó, aki ugyan két keréken kevesebb végső győzelmet szerzett náluk, de olyasmit ért el, amit ők és mások sem tudtak megismételni, és vélhetően ez a jövőben sem fog megtörténni.
A néhai brit pilóta éppen 90 évvel ezelőtt, 1934. február 11-én látta meg a napvilágot a délkelet-angliai Tatsfield nevű településen. Ahogyan pályatársai jelentős részére, úgy rá is igaz volt, hogy a családi háttér adta meg neki a kezdőlöketet a motorozáshoz. Édesapja, Jack egy dél-londoni motorkereskedő volt, és nem mellesleg három regionális bajnoki címet szerzett grasstracken oldalkocsis kategóriában.
Nem véletlen, hogy John is ebben a kategóriában kezdte bontogatni szárnyait. Mindössze 14 éves volt, amikor apja mellett ült egy Vincent oldalkocsijában, és megnyertek egy helyi viadalt. Legalábbis egy ideig azt hitték, ám amikor fény derült az életkorára, akkor a döntéshozók úgy döntöttek, hogy utólag kizárják őket.
Mindez azonban nem szegte kedvét: 15 évesen grasstracken versenyzett, majd egy évvel később a Vincent gyárában kezdett el gyakornokoskodni. Igazán ismertté 1951-ben vált, amikor elindult egy, az Auto-Cycle Union, vagyis az Egyesült Királyság első számú motorsportszövetsége által szervezett futamon. Bár a Thruxton Circuiten nem nyert, nagy csatára kényszerítette ellenfelét, egy bizonyos Geoff Duke-ot, aki abban az évben a 350 és az 500 köbcentiméteres kategóriában is világbajnok lett, később pedig előbbiből egyet, utóbbiból hármat gyűjtött még.
Surtees a következő évben mutatkozott be a világbajnokságon, rögtön az 500-asgéposztályban, és az Ulsteri Nagydíjon máris hatodikként ért célba. Legközelebb viszont csak az 1954-es idényben indult el futamon, akkor ugyanezen a viadalon ötödik lett. Azonban ez nem minősül világbajnoki versenynek, ugyanis a rossz időjárási körülmények között félbeszakították, a FIM pedig utólag úgy döntött, hogy nem számít bele a pontversenybe.
A szintlépés 1955-ben következett, amikor Joe Craig, a Norton versenyfőnöke gyári szerződést ajánlott neki. Ezzel leginkább a 350-es géposztályban élt, ott négy futamból háromszor is dobogóra tudott állni, míg a királykategóriában csak két fordulón vett részt, ráadásul ebből egyszer a BMW-vel. Az első futamgyőzelmét azonban az akkor a harmadik legmagasabbnak számító szinten, a 250-esknél szerezte egy NSU-val. Az talán már senkit nem ér meglepetésként, hogy ez az Ulsteri Nagydíjon jött össze neki.
Az idény során kisebb futamokon háromszor is nagy csatát vívott a világbajnoki címet abban az évben is begyűjtő Duke-kal, és Silverstone-ban, valamint Brands Hatch-ben meg is verte honfitársát. Ennek ellenére Surtees jövőjét kétségek övezték, mert a Norton számára pénzügyi gondok miatt nem volt biztos a folytatás. Az akkor még mindig csak 21 éves motoros arra kérte a gyártót, hogy amennyiben ez lehetséges, folytassák a támogatását. Ez azonban végül nem történt meg, egy elképesztő és már-már vérlázító okból.
„Azt a választ kaptam Gilbert Smith úrtól, hogy megfontolták, és azt gondolták, hogy meg lehet nyerni a bajnokságot, főleg, ha lesz néhány esős verseny – nyilatkozta Surtees a Mortons Media Groupnak adott interjújában. – Megfontolták, de nem tehették meg, mert ha valóban megnyerem a világbajnokságot, többet kerestem volna, mint a Norton igazgatója. Ennyi.”
Innentől kezdve nyilvánvaló volt, hogy váltania kell. Felmerült a BMW és az akkoriban uralkodó Gilera is, Surtees pedig az olasz gyártóhoz akart menni, de a tárgyalások egy ponton megszakadtak. Ekkor azonban jött egy újabb megkeresés: az akkoriban a Man-szigeti TT-n az MV Agusta színeiben induló Bill Webster közölte honfitársával, hogy Domenico Agusta, a márka vezére és egyben az alapító, Giovanni fia beszélni akar vele.
Surtees azon nyomban Monzába repült, ahol meg is egyezett az akkoriban még csak a szárnyait bontogató és néhány futamgyőzelemig jutó gyártó első emberével. Elmondása szerint Crystal Palace-ban versenyzett először az olasz motorokon, egészen pontosan egy 250-essel és egy 500-assal. Az első benyomás viszont nem volt éppen pozitív: az egész gépet túlságosan lágynak érezte, a motorblokkot pedig túl nagynak tartotta. Ezután kicseréltette a rugókat és a lengéscsillapítókat, ami jobb érzetet eredményezett, de saját bevallása szerint egészen 1958-ig nem érezte úgy magát, mint a Nortonon. Persze ebben az is közrejátszott, hogy az MV Agustánál nem siették el a változtatásokat.
„Belefáradtam abba, hogy módosításokért könyörögjek, és nem kaptam időpontot arra, hogy találkozzak Agusta úrral – emlékezett vissza Surtees. – Nagyon elfoglalt volt, és a politikában is benne volt. Szóval az övé melletti kabinba foglaltam helyet a vonatra, amely Assenből visszafelé tartott. Amire visszaértem Milánóba, megvolt a megegyezés arról, hogy egy új vázat készítünk.”
Ahhoz képest, hogy állítása szerint akkoriban még nem érzett rá a motorra, az 500-asok között tökéletes szezont teljesített, legalábbis ami azokat a futamokat illeti, amelyeken részt vett. Merthogy a hatból csak az első három viadalon indult el, amelyek mindegyikét megnyerte. Mivel egyrészt csak a legjobb négy eredmény számított bele a bajnokságba, másrészt egyébként sem érték utol pontszámban, megszerezte első világbajnoki címét.
1957-ben aztán nem volt esélye Libero Liberati ellen, sőt, még a második Gilerát hajtó Bob McIntyre is megelőzte Surteest az 500-as pontversenyben. Ebben persze az is közrejátszott, hogy a hat fordulónak a felén célba sem ért. Ami a másik három alkalmat illeti, a Man-szigeten második lett, Hollandiában győzött, míg Monzában negyedikként intették le, így összességében a harmadik pozícióban zárt.
A következő két idény aztán több szempontból is történelmi volt. Surtees mindkét évben megnyerte a 350-es és az 500-as vb-t is, ám ez messze nem minden: a brit versenyző az összes futamon diadalmaskodott, amelyen elindult, ami zsinórban 25 elsőséget jelent. Ezt a rekordot csak Giacomo Agostini tudta megdönteni, szintén az MV Agustán.
Apropó MV Agusta: Surtees 1958-as királykategóriás sikere egyben minden idők leghosszabb bajnoki sorozatának kezdetét jelentette a legmagasabb géposztályban. Az olasz márka ugyanis az egyéni tabellán egészen 1974-ig legyőzhetetlennek bizonyult, ami nem kevesebb mint 17 idényt jelent. Ami a konstruktőri pontversenyt illeti, a Honda 1966-ban belerondított a sorozatba, amely egyébként is egy évvel korábban ért volna véget, hiszen 1974-ben már a Yamaha győzött ezen a téren.
Persze a kép nem lenne teljes, ha nem említenénk meg, hogy Surtees sikereiben a körülmények is játszottak némi szerepet. 1956-ban a címvédő Duke kihagyta az első két versenyt, miután eltiltották, mivel az előző évben támogatta a privát versenyzők sztrájkját. Két évvel később pedig Liberati maradt ülés nélkül, miután a Gilera más gyártókkal együtt részben anyagi problémák, részben a halálesetek miatt növekvő nyomás következtében kivonult a sorozatból. Eredetileg egyébként az MV Agusta is csatlakozott volna hozzájuk, de pár nappal később visszavonták a döntésüket.
Sikereinek köszönhetően Surtees egyebek mellett a „szél fia” becenevet is megkapta az olaszoktól, akiknek további sikereket szállított. 1960-ban ugyanis, bár már nem hibátlan teljesítménnyel, de mindkét kategóriában megvédte címét, így összességében már hét világbajnoki címnél, illetve 67 világbajnoki futamon elért 38 győzelemnél tartott, emellett ő lett az első, aki háromszor egymás után megnyerte a Man-szigeti TT Senior kategóriáját. Ekkoriban azonban már inkább a négy kerék vonzotta, olyannyira, hogy ebben az idényben már Forma–1-es versenyeken is indult.
Év végén pedig távozott a gyorsaságimotoros-világbajnokság mezőnyéből, hogy teljes mértékben az autós karrierjére tudjon koncentrálni. Hogy mit érhetett volna még el a motorokon, az soha nem fog kiderülni, az viszont biztos, hogy történelmet írt, hiszen ő lett az első, és vélhetően örökre ő marad az egyetlen olyan ember, aki a két- és a négykerekű csúcskategóriában is világbajnok lett. Ez utóbbiról viszont már nem ebben az írásban, hanem testvéroldalunkon lehet olvasni az alábbi cikkre kattintva.
Kék-fehér Ferrarival írt történelmet az ember, aki egyszer elfelejtette, hogy autót vezet