Casey Stoner kritikával illette azt a Ducatit, amellyel 2007-ben MotoGP-bajnok lett. Stoner a motor negatív tulajdonságai mellett azt is kiemelte, miben volt jó a Desmosedici GP7, illetve, hogy milyen stratégiával próbálták a lehető legtöbbet kihozni belőle.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Casey Stoner 2007-es domináns sikere volt az egyik legváratlanabb bajnoki cím a MotoGP-korszakban. Stoner abban az évben alig a második királykategóriás szezonját futotta, ráadásul egy új gyártónál versenyzett. Az ausztrál motoros ugyanis az LCR Hondával debütált a nagyok között, majd – miután a Yamaha „átverte” – a Ducati gyári csapatához igazolt. Az olasz márkára pedig akkor más idők jártak, mint napjainkban. A Ducati ugyanis alig néhány évvel ezelőtt, 2003-ben jelent meg a sorozatban. Bár a gyártó a beszállás után szinte azonnal versenyképes volt, ám a pilótái nem tudtak beleszólni a bajnoki küzdelembe. 2007 előtt Loris Capirossi 2003-as negyedik helye volt a legjobb eredményük ezen a téren.
Kétszer is átverte a Yamaha, így kerülhetett második opcióként a Ducatihoz Stoner
Stoner így persze nem a bajnoki cím, hanem csupán „néhány dobogó és győzelem” reményével kezdte meg az évet. Viszont gyorsan kiderült, hogy fekszik neki a Desmosedici GP7, hiszen már az első futamot megnyerte, amit még kilenc győzelem és négy dobogó követett. A bolognaiak első egyéni bajnoki címét végül kényelmes, 125 pontos előnnyel szerezte meg Dani Pedrosa előtt. Mindezt úgy érte el, hogy az azévi Ducati eléggé nehezen volt vezethető, amit jól mutat, hogy a csapattársa, Capirossi csak hetedik lett az összetettben. Stoner nemrég részletesen leírta, hogy mi volt a baj a motorral.
„Igazán semmire sem volt jó, a negyedik és az ötödik fokozatot leszámítva – jellemezte a Desmosedici GP7-et Stoner. – A kanyarokban különösen nem ment jól. Mondjuk a fékezésben aránylag jó volt, mivel a féktávokon elég stabil volt. Ez kétségtelen. Nem volt erős a fékje, de a motor stabil volt, és talán ez volt az első olyan versenymotorom, amellyel ennyire stabilan tudtam fékezni. Szóval, ez egy nagyon jó dolog volt benne. Illetve negyedik, ötödik és hatodik fokozatban csak úgy beindult. De az első három fokozatban teljesen felzabáltak minket az ellenfelek. Így minden olyan pályán, amelyen sokszor kellett kigyorsítani, nagyon-nagyon sokat küszködtünk.”
Stoner szerint csak a pályafutása végeztével értették őt meg, korábban nem szerették a stílusát
Egy ilyen motor természetesen megkövetelte, hogy sajátos stratégiával vágjanak bele a küzdelembe. „Megpróbáltuk minimalizálni a gyengeségeit és maximalizálni az erősségeit. És azt mindenki látta, hogy mik voltak az erősségei: a végsebesség és nagy sebességről történő fékezés közbeni stabilitás – magyarázta Stoner. – Szóval alapvetően csak megpróbáltunk a mezőny élére állni, ahogy csak tudtunk, és így mindenki mást megdolgoztatni. Ha ugyanis nem sikerült jól az időmérő, vagy korán nem kerültünk a mezőny elejére, akkor nagyon nehéz volt ezzel a motorral üldözőbe venni a többieket. Ha ők tudtak néhány tiszta kört futni, akkor nagyon nehéz volt a lehető legtöbbet kihozni a motorból.”
„Szóval alapvetően megpróbáltuk a lehető legtöbbet kihozni az erejéből, és aztán azt beosztani a kanyarokra, mert tényleg nagyon nehéz volt rávenni a kanyarodásra – tette hozzá. – És azt hiszem, ilyen stabilitás mellett túl alacsonyan volt [a súlypontja], ami miatt nem lehetett eléggé bedönteni. Végül rávettem a csapatot, hogy a későbbi években, amikor a sebesség tekintetében már nem volt meg az az előny, változtassanak ezen, és onnantól a motor egy kicsit jobban kanyarodott. De abban az évben [2007-ben] ez azonban mindenképpen nagy kihívást jelentett, de nekem azért megfelelt.”
Kétszer annyit adtak Stoner újjáépített Ducatijáért, mint a gyártó első MotoGP-motorjáért