Mick Doohan visszaemlékezett arra a balesetre, amelynek következményeként kis híján amputálni kellett a lábát. A későbbi ötszörös világbajnok felidézte a leghorrorisztikusabb pillanatokat és azt, hogy megfordult-e a fejében a visszavonulás.
Ahogyan arról mi is beszámoltunk, Mick Doohan a Forma–1 hivatalos podcastjának, a Beyond The Gridnek volt a vendége nemrég. Az ötszörös gyorsaságimotoros-világbajnok szereplésének jó oka volt, hiszen fia, Jack a négykerekű királykategória előszobájában, a Forma–2-ben szerepel, ugyanakkor természetesen a motorozásról, illetve az 58 éves legenda karrierjéről is bőven esett szó.
A Honda legendája szerint Marc Márquez elvesztette az önbizalmát
Tom Clarkson, a podcast házigazdája Doohan pályafutásának legsötétebb pontjára is rákérdezett. Azok után, hogy az előző két évben előbb harmadik, majd második lett az 500 köbcentiméteres kategória összetettjében, 1992-ben öt győzelmet és két második helyet szerzett az első hét futamon, és 130 pontja pont kétszer annyi volt, mint amennyivel a második helyen álló címvédő, Wayne Rainey rendelkezett (akkoriban 20 egység járt a győzelemért). Aztán jött a Holland TT, illetve az edzés, amely mindent romba döntött, legalábbis abban a szezonban.
„Nos, lényegében eltörtem a saját lábam – kezdte a történtek felidézését Doohan. – Egy gyorskörre készültem, és éppen amikor átmentem a célvonalon, piros zászlóval leintették [az edzést], mert valaki miatt folyadék került a pályára. Bementem az egyes kanyarba, amely körülbelül százhatvan kilométer per órás sebességű volt, és a motor egyszerűen kitört, én pedig felborultam. Csúsztam a pályán, a motor pedig rajtam volt. Normál esetben az ember akkor is lecsúszna a pályáról, ha a motor rajta van, és a füvön vagy a sóderben szétválnának. Mentem felfelé az aszfalton, és a motor súlya, valamint a súrlódás kezdett kicsit meleg lenni. Megpróbáltam kiforogni alóla. Mindenem kipörgött, kivéve a lábamat. Így amikor fel akartam állni, éreztem, hogy a csontjaim csikorognak. Egyből visszaültem, és felemeltem a kezem, hogy kérjek egy kis segítséget. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy vezettem a világbajnokságot, és rögtön azt gondoltam, hogy »a francba«, mert az előző évben majdnem megnyertem. Akkor nagyon siettem, hogy [újra] elinduljak.”
Doohan utána hasonló hibát követett el, mint Marc Márquez a 2020-as sérülését követően: túlságosan hamar vissza akart térni a pályára. Már a következő, a mai napig utolsó hungaroringi világbajnoki futamon ott akart lenni, és ennek érdekében mindent megpróbált. Még annak az embernek a tanácsát sem fogadta meg, akinek később rengeteget köszönhetett.
„Volt két szabad hétvégénk, aztán jött Magyarország – folytatta. – Úgy gondoltam, hogy ha csak egy kis fémet tetetek bele, és összecsavaroztatom a lábamat, akkor indulhatok, és megpróbálhatok szerezni néhány pontot. Az olasz orvos, aki végül megmentette a lábamat, azt mondta, hogy »nézd, a legjobb, ha nem csinálsz semmit, és körülbelül hat hét múlva, Brazíliában újra itt leszel. Ki fogsz hagyni néhány versenyt, de aztán erős leszel. Talán képes leszel harcba szállni a bajnoki címért.« Ilyesmit nem akartam hallani. Ott és akkor azt kérdeztem az orvosoktól, hogy »ki itt a legjobb ember, aki össze tud csavarozni egy lábat?«. Azt válaszolták, hogy »mindannyian ugyanarra az egyetemre jártunk, ugyanazzal a szakképzettséggel rendelkezünk«. Megint csak nem igazán ezt akartam hallani, de [úgy voltam vele, hogy] »vágjunk bele«. Ez volt a vég kezdete.”
A műtét során ugyanis komplikációk léptek fel, és Doohannek szembe kellett néznie a legrosszabbal: a holland orvosok az amputáció mellett döntöttek. Szerencsére ebből nem lett semmi, ugyanis dr. Claudio Marcello Costa nem akarta hagyni, hogy ez megvalósuljon, és lényegében kimenekítette a helyi kórházból. Utána pedig megragadta az utolsó esélyt, amellyel végül sikerrel is járt, és megmentette az ausztrál pilóta karrierjét.
„[Az orvos] lényegében elrontotta, és úgynevezett kompartment szindróma lépett fel, a lábam elhalt – magyarázta. – Amputálni akarták a lábamat. Dr. Costa szerencsére visszavitt Olaszországba, és megmentette a lábamat. Végül összevarrta a bal lábamat a jobbal, a vérellátás és a bőr miatt. Egy teáskanállal ásták ki az üszkösödést, aztán hirtelen láttam a csontomat, láttam az inat, és arra gondoltam, hogy »hát, nem úgy néz ki, hogy ez az év jól fog végződni«. Brazíliában visszatértem, de nem szereztem pontot, így Wayne Rainey ’92-ben is megvert néhány ponttal.”
Doohan végül Brazíliában tért vissza, ahol a tizenkettedik helyen végzett (akkoriban az első tíznek járt pont), Dél-Afrikában pedig hatodik lett, de mivel Rainey harmadikként ért célba, az utolsó futamon letaszította riválisát a tabella tetejéről, és megszerezte harmadik vb-címét. Doohan aztán nagyon is revansot vett, és a következő öt idényben nem talált legyőzőre, miközben számos rekordot megdöntött, mielőtt 1999-ben egy újabb baleset már tényleg visszavonulásra kényszerítette. Ez azonban már a hét évvel korábbi események után is felmerült benne.
„Természetesen, különösen ’92 vége után – válaszolta az erre vonatkozó kérdésre. – ’94-re nem volt biztos szerződésem, így nem igazán tudtam csak ülni és nem motorozni. Egészen ’94 elejéig tartott, hogy felépüljek a balesetből. ’93-ban úgy motoroztam, hogy a lábamból folyt a genny, de folytatnom kellett. A fájdalom elviselhető volt, és még mindig úgy éreztem, hogy van egy befejezetlen ügyem. Ilyen lábbal nyertem egy versenyt. A hátsó féket már nem tudtam használni, mivel a bokámban összeforrtak [a csontok]. A hátsó féket a hüvelykujjam alá tették, és megnyertem egy futamot azzal a lábbal, amely nem gyógyult be, és húsz fokos szögben volt. Tudtam, hogy ha elég erős leszek, nyerhetek. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt folytattam. Az agyam hátsó zugában [viszont] azt kérdeztem, hogy »mit csinálok?«. ’89-től ’99-ig tíz szezont teljesítettem, tehát huszonöt év telt el azóta. Abban a pillanatban semmi más nem számított.”