Az amerikaiak egykori világbajnoka még életében legendává vált, és az iránta érzett tisztelet megkérdőjelezhetetlen volt. Most viszont úgy tűnik, saját nimbuszát rombolja le a MotoGP biztonsági vezetőjeként az értelmetlen büntetésekkel.
Joggal forrong a MotoGP-paddock, ez nem vitás. Sokak szerint Freddie Spencer csak egy pocakos amerikai, aki valójában soha nem volt alkalmas arra a feladatra, amelyre kinevezték. Márpedig nem lehetsz biztonsági vezető és a versenyzők legfelsőbb őre, ha rendre túlzó, vagy rossz döntéseket hozol. Tudjuk jól, hogy a túlkapások nem vezetnek sehova.
De nem szabad elfelednünk azt sem, Freddie Spencer volt korának egyik legjobb, legtehetségesebb motorosa. Három világbajnoki címet szerzett, sokáig a legfiatalabb királykategóriás világbajnoknak járó titulus is őt illette, és az utolsó, aki már a modern érának számító nyolcvanas években egy szezonon belül két világbajnoki címet is szerzett. Ha másért nem is, ezek miatt mindenképp kijár neki a tisztelet. Motoros karrierje végül pont annyira hirtelen szakadt ketté, amennyire a porondra érkezett. Sokan kiégést sejtettek mögötte, ő maga inkább egy sérülésnek tulajdonította. Végül egy olajipari vállalkozásba kezdett, feleségével közösen, amit a válása elvitt, és a versenyzésből megszerzett vagyonának egy része is odaveszett. Spencer ezt követően eltűnt a nyilvánosság elől, kétgyermekes családapává lett, és hosszú csend után, 2011 környékén bukkant fel újra. Ekkor találkoztam vele én is, és készítettünk interjút.
„Ostoba” előzéssel lett világbajnok, majd megismételhetetlen teljesítménye tette tönkre karrierjét
Csendes, halk szavú, visszafogott volt, agressziónak nyomát sem mutatta. Nagyobb sztorikat nem tudott kiemelni, inkább csak akkor mesélt, ha irányítottan kérdeztem. A magánéletéről nem beszélt, bár a gyermekeire büszke volt. Összességében, inkább tűnt némileg morózusnak és kicsit keserűnek, de azért egyetlen nap történéseiből nehéz lenne megítélni bármit is. Annyit viszont sikerült megállapítani, hogy magabiztos volt, és egyéni véleménnyel rendelkezett. Persze egy olyan exversenyző, aki egykor maga is három világbajnoki címet szerzett egy olyan korszakban, ahol a test test elleni küzdelem nem volt véletlen, más nem is lehet.
De a világ azóta nagyot változott, átalakulása megállíthatatlan, és ami tegnap még belefért a hétköznapi létbe, mára agressziónak minősül. Ugyanakkor az egyensúlyt fenntartani, legalábbis a látszatát, felettébb nehéz. Freddie Spencer szerepe pedig sok esetben talán inkább szimbolikus, mintsem szakmai. Erős kérdéseket feszeget a személye és szerepének létjogosultsága egyaránt. Hiszen, ha az FIM egy galléros döntőbizottságot akart felállítani, akik nem a pályán látottak szerint ítélnek, felesleges volt felkérni a szerepre az amerikait. Egyesek viszont úgy vélik, azért is, mert motoros pályafutása még egy olyan korban ért véget, amikor más játékszabályok szerint játszottak.
Azt is hozzátették: ha szakmai szempontok alapján is kívánnak döntéseket hozni, sokkal célszerűbb lett volna a szerepkört egy olyan versenyzőnek adni, aki a közelmúltban még aktív volt, így releváns gondolatokkal ítélné meg a kialakult helyzeteket. Többen felvetették ilyen téren Loris Capirossi szerepét, és azt, vajon az olaszt miért nem bízták meg hasonló döntésjoggal. Ez több szempontból is érdekes lehetett volna. Egyrészt azért, mert aktív éveiben az olasz igazi fekete báránynak számított, sok manővere erősen megkérdőjelezhető volt, versenyről való eltiltást is alkalmaztak vele szemben, így minden bizonnyal nagyobb felelősséggel tudta volna megítélni a pályán látottakat.
Persze nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a biztonság mindennél fontosabb, és az agresszív magatartást büntetni kell, de az elmúlt hetek királykategóriában történt esetei ezeken messze túlmutatnak.
Mindig voltak eszement pilóták, ez nem kérdés. Capirossi ’98-as „öklelése” anno Harada Tecuja ellen nem volt szép, ez nem vitás. Romano Fenati átnyúlása sem az elegancia fejezetnél kerül a motorsport-történelemkönyvekbe. Sokszor mégis mérlegelni kell. Marco Simoncelli vagabund, régmúltat idéző bátorsága sokakat megihletett, többeket mégis inkább felbőszített. Ezért talán nem túlzás azt állítani, a legendás olasz megjelenése amolyan vízválasztó lehetett a sportban, és halálával egyfajta olyan átalakulás kezdődött, amely a brahis megmozdulásokat komoly büntetéssel szankcionálta.
Persze lerághatnánk még a századik csontot Rossi és Márquez esetéről, de természetesen nem teszem. Ahogy azt sem, hogy Marc Márquez motorozási stílusát firtassam, hiszen mégiscsak több millió nézőt ültetett a televízió elé az elmúlt tíz évben, miközben nyert nyolc világbajnoki címet. Viszont a 2020-as sérülésével és kényszerű kiválásával egy időben a versenyzők közötti kapcsolat is megváltozott, és inkább került előtérbe az a fajta felebaráti szeretet megőrzése, amelytől a régmúltban szocializálódott rajongók a falra másztak.
De egyvalamit tisztáznunk kell. Ez egy rendkívül veszélyes sport, ahol közel háromszáz lóerős motorokat próbálnak megzabolázni, és nincs mese, itt egymásra is vigyázni kell. Enélkül már nem megy. A jerezi futamon többek között azt is láthattuk, ezek a srácok vannak annyira tehetségesek, és test test elleni küzdelemre úgy is képesek, hogy abból se probléma, se harag ne legyen. Kívülről és a futam utáni nyilatkozatokból is egyértelműnek tűnt, a vitatott, majd szankcióval sújtott előzéseket – melyek sajnos kétszer is balesethez vezettek – nem vették annyira a szívükre, mint a bírák, ezért jelezték, ez sajnos benne van a pakliban. Ezzel szemben mégis mind Franco Morbidellit, mind Fabio Quartararót megbüntették túl ambiciózus magatartás miatt, amely magyarázattól nagyobb badarságot még az életben nem hallottunk.
Túl ambiciózusnak ítélni világbajnok versenyzőket legalább olyan, mint megkérni egy atomfizikust, hogy a maghasadásról szóló tanulmányait a kutatásai során ne használja.
Valójában egy olyan sportról beszélünk, ahol minden az ambícióról szól, és aki ennek hiányában szenved, már rég nem a mezőny tagja. Ezek után pedig egyértelmű „kérés” volt gyakorlatilag a paddock teljes egészétől, hogy aki ezt ebben a formában megfogalmazta, azonnal mondjon le. Tény, hogy Freddie Spencer aláírása nem szerepel a dokumentumon. Talán szabadságon volt, talán csak nem értett vele egyet, nem tudhatjuk. Lassan viszont kétségbeejtővé válik az a fajta magatartás, ahogy a bírák a háttérben minden szakmaiságot mellőzve döntéseket hoznak.
Ez pedig egy olyan probléma, amellyel valamit kezdeni kell, nem vitás. Hiszen nem kérhetünk meg versenyzőket a futam során, hogy pozíciókat adjanak vissza, csak mert kicsit bátrabban előznek Hasonló elveket követve félő, hogy valóban egy asztal mellett döntenek győzelmekről és világbajnoki címekről, amely sportpolitikai és marketingszempontból is értéktelenné teszik a sorozatot. Több szakíró jelezte, ha inkább a Moto3-as, valamint a Red Bull kupában látottakra fókuszálnának jobban, a nagyokat pedig hagynák felelősségteljesen, ugyanakkor keményen versenyezni, többre mennének, és talán elkerülhetnének több hajmeresztő manővert, és kiszűrhetnék időben a megkérdőjelezhető habitusú versenyzőket. Vagy legalább megtaníthatnák őket arra, miként kell korrekt módon versenyezni, hogy az élvezet megmaradjon. Ehhez persze ismét szakemberekre, sokat látott versenyzőkre lenne szükség a monitorokkal teli felügyelőszobában, nem sportdiplomatákra, akik sokkal inkább a rendezvények lebonyolításához értenek. Mert kívülről megítélni, hogy mit látunk a pályán, nagyon nehéz, ezek szerint még egy olyan versenyzőnek is, aki negyven éve a csúcson volt.
Hogy a kijelölt irány milyen, arról természetesen megoszlanak a vélemények. De amíg látunk versenyeket, a világbajnokok pedig ambícióval telítettek, addig van remény, ez nem kérdés, mert a fentiektől függetlenül nem hiszem, hogy Le Mans-ban bárki majd arra figyelne, miként engedje előzékenyen maga elé a riválisait.