back to top
2024. július 25. 02:50
KezdőlapMotoGP„Láttam a csontot és az inat” – Doohan felidézte a balesetet, amelyben...

„Láttam a csontot és az inat” – Doohan felidézte a balesetet, amelyben majdnem elvesztette a lábát

Mick Doohan visszaemlékezett arra a balesetre, amelynek következményeként kis híján amputálni kellett a lábát. A későbbi ötszörös világbajnok felidézte a leghorrorisztikusabb pillanatokat és azt, hogy megfordult-e a fejében a visszavonulás.

Ahogyan arról mi is beszámoltunk, Mick Doohan a Forma–1 hivatalos podcastjának, a Beyond The Gridnek volt a vendége nemrég. Az ötszörös gyorsaságimotoros-világbajnok szereplésének jó oka volt, hiszen fia, Jack a négykerekű királykategória előszobájában, a Forma–2-ben szerepel, ugyanakkor természetesen a motorozásról, illetve az 58 éves legenda karrierjéről is bőven esett szó.

A Honda legendája szerint Marc Márquez elvesztette az önbizalmát

Tom Clarkson, a podcast házigazdája Doohan pályafutásának legsötétebb pontjára is rákérdezett. Azok után, hogy az előző két évben előbb harmadik, majd második lett az 500 köbcentiméteres kategória összetettjében, 1992-ben öt győzelmet és két második helyet szerzett az első hét futamon, és 130 pontja pont kétszer annyi volt, mint amennyivel a második helyen álló címvédő, Wayne Rainey rendelkezett (akkoriban 20 egység járt a győzelemért). Aztán jött a Holland TT, illetve az edzés, amely mindent romba döntött, legalábbis abban a szezonban.

„Nos, lényegében eltörtem a saját lábam – kezdte a történtek felidézését Doohan. – Egy gyorskörre készültem, és éppen amikor átmentem a célvonalon, piros zászlóval leintették [az edzést], mert valaki miatt folyadék került a pályára. Bementem az egyes kanyarba, amely körülbelül százhatvan kilométer per órás sebességű volt, és a motor egyszerűen kitört, én pedig felborultam. Csúsztam a pályán, a motor pedig rajtam volt. Normál esetben az ember akkor is lecsúszna a pályáról, ha a motor rajta van, és a füvön vagy a sóderben szétválnának. Mentem felfelé az aszfalton, és a motor súlya, valamint a súrlódás kezdett kicsit meleg lenni. Megpróbáltam kiforogni alóla. Mindenem kipörgött, kivéve a lábamat. Így amikor fel akartam állni, éreztem, hogy a csontjaim csikorognak. Egyből visszaültem, és felemeltem a kezem, hogy kérjek egy kis segítséget. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy vezettem a világbajnokságot, és rögtön azt gondoltam, hogy »a francba«, mert az előző évben majdnem megnyertem. Akkor nagyon siettem, hogy [újra] elinduljak.”

Doohan utána hasonló hibát követett el, mint Marc Márquez a 2020-as sérülését követően: túlságosan hamar vissza akart térni a pályára. Már a következő, a mai napig utolsó hungaroringi világbajnoki futamon ott akart lenni, és ennek érdekében mindent megpróbált. Még annak az embernek a tanácsát sem fogadta meg, akinek később rengeteget köszönhetett.

„Volt két szabad hétvégénk, aztán jött Magyarország – folytatta. – Úgy gondoltam, hogy ha csak egy kis fémet tetetek bele, és összecsavaroztatom a lábamat, akkor indulhatok, és megpróbálhatok szerezni néhány pontot. Az olasz orvos, aki végül megmentette a lábamat, azt mondta, hogy »nézd, a legjobb, ha nem csinálsz semmit, és körülbelül hat hét múlva, Brazíliában újra itt leszel. Ki fogsz hagyni néhány versenyt, de aztán erős leszel. Talán képes leszel harcba szállni a bajnoki címért.« Ilyesmit nem akartam hallani. Ott és akkor azt kérdeztem az orvosoktól, hogy »ki itt a legjobb ember, aki össze tud csavarozni egy lábat?«. Azt válaszolták, hogy »mindannyian ugyanarra az egyetemre jártunk, ugyanazzal a szakképzettséggel rendelkezünk«. Megint csak nem igazán ezt akartam hallani, de [úgy voltam vele, hogy] »vágjunk bele«. Ez volt a vég kezdete.”

A műtét során ugyanis komplikációk léptek fel, és Doohannek szembe kellett néznie a legrosszabbal: a holland orvosok az amputáció mellett döntöttek. Szerencsére ebből nem lett semmi, ugyanis dr. Claudio Marcello Costa nem akarta hagyni, hogy ez megvalósuljon, és lényegében kimenekítette a helyi kórházból. Utána pedig megragadta az utolsó esélyt, amellyel végül sikerrel is járt, és megmentette az ausztrál pilóta karrierjét.

Az első győzelmét Magyarországon megszerző pilóta majdnem elveszítette lábát, de így is korszaka legnagyobb bajnoka lett

„[Az orvos] lényegében elrontotta, és úgynevezett kompartment szindróma lépett fel, a lábam elhalt – magyarázta. – Amputálni akarták a lábamat. Dr. Costa szerencsére visszavitt Olaszországba, és megmentette a lábamat. Végül összevarrta a bal lábamat a jobbal, a vérellátás és a bőr miatt. Egy teáskanállal ásták ki az üszkösödést, aztán hirtelen láttam a csontomat, láttam az inat, és arra gondoltam, hogy »hát, nem úgy néz ki, hogy ez az év jól fog végződni«. Brazíliában visszatértem, de nem szereztem pontot, így Wayne Rainey ’92-ben is megvert néhány ponttal.”

Doohan végül Brazíliában tért vissza, ahol a tizenkettedik helyen végzett (akkoriban az első tíznek járt pont), Dél-Afrikában pedig hatodik lett, de mivel Rainey harmadikként ért célba, az utolsó futamon letaszította riválisát a tabella tetejéről, és megszerezte harmadik vb-címét. Doohan aztán nagyon is revansot vett, és a következő öt idényben nem talált legyőzőre, miközben számos rekordot megdöntött, mielőtt 1999-ben egy újabb baleset már tényleg visszavonulásra kényszerítette. Ez azonban már a hét évvel korábbi események után is felmerült benne.

„Természetesen, különösen ’92 vége után – válaszolta az erre vonatkozó kérdésre. – ’94-re nem volt biztos szerződésem, így nem igazán tudtam csak ülni és nem motorozni. Egészen ’94 elejéig tartott, hogy felépüljek a balesetből. ’93-ban úgy motoroztam, hogy a lábamból folyt a genny, de folytatnom kellett. A fájdalom elviselhető volt, és még mindig úgy éreztem, hogy van egy befejezetlen ügyem. Ilyen lábbal nyertem egy versenyt. A hátsó féket már nem tudtam használni, mivel a bokámban összeforrtak [a csontok]. A hátsó féket a hüvelykujjam alá tették, és megnyertem egy futamot azzal a lábbal, amely nem gyógyult be, és húsz fokos szögben volt. Tudtam, hogy ha elég erős leszek, nyerhetek. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt folytattam. Az agyam hátsó zugában [viszont] azt kérdeztem, hogy »mit csinálok?«. ’89-től ’99-ig tíz szezont teljesítettem, tehát huszonöt év telt el azóta. Abban a pillanatban semmi más nem számított.”