A gyorsaságimotoros-világbajnokság mindenkori királykategóriájának történetében nyolcszor fordult elő, hogy az a versenyző, aki a tabella élén kezdte meg a szezonzárót, ugyan ott maradt, de egy hiba végzetesnek bizonyult volna. Alábbi cikkünkben ezeket az eseteket idézzük fel.
Már csak néhány nap, és jön a MotoGP utolsó fordulója, ahol eldől, hogy Jorge Martín vagy Francesco Bagnaia lesz az idei világbajnok. Azt még nem tudjuk, hogy a spanyol versenyző már a sprinten bebiztosítja-e a végső győzelmet, vagy egészen vasárnapig várni kell, hogy kiderüljön, ki ülhet fel a trónra, így jelenleg csak annyit jelenthetünk ki biztosan, hogy ez lesz a huszadik alkalom, amikor a záróhétvégének még van tétje a királykategória egyéni küzdelmének szempontjából.
Miért fordult meg a sorrend Martín és Bagnaia között, ha győzelmek terén tovább nyílt az olló?
Ezen belül háromszor fordult elő, hogy az idény végén nem az örülhetett, aki a szezonzáróra még bajnoki éllovasként utazott el. 1992-ben Wayne Rainey Mick Doohant, 2006-ban Nicky Hayden Valentino Rossit, míg 2015-ben Jorge Lorenzo szintén a Doktort előzte meg a legvégén. Ezeket azonban tavaly felidéztük, az alábbi linkre kattintva el is lehet olvasni, jelen cikkben viszont nem ezekkel az idényekkel, illetve futamokkal fogunk foglalkozni.
Doohan sérülése, Rossi bukása, Marc Márquez bosszúja – amikor a legvégén fordult meg a vb
Hiszen attól, hogy a végén nincs dráma és nincs fordítás, még lehet az utolsó pillanatig izgalmas és feszült egy világbajnoki küzdelem, pláne a kétkerekű motorsportban. Ezúttal azokat a futamokat fogjuk felidézni, ahol a bajnoki éllovasnak egészen a célvonalig nagyon oda kellett figyelnie, mivel egy nullázás azt jelentette volna, hogy ellenfele elhappolja előle a végső sikert. Ebbe a gyűjtésbe tehát nem került be az előző két döntő ütközet, ahogyan a 2017-es sem, amikor Marc Márquez ugyan majdnem elesett az élről, de Andrea Dovizioso egyrészt nem sokkal később tényleg a földre került, másrészt előtte sem állt olyan pozícióban, hogy ebből profitálni tudjon.
1950: Umberto Masetti – Geoff Duke
Sajnos a hőskor versenyeiről sokszor kevés információ lelhető fel, ezért előrebocsátjuk, hogy néhol csak a konkrét adatokkal tudunk szolgálni. Ez a helyzet a gyorsaságimotoros-vb történetének második, 1950-es idényével is. A mezőny úgy érkezett meg a Nemzetek Nagydíjára, hogy Umberto Masetti 4 ponttal vezetett Geoff Duke előtt, ám ez a mínuszolás miatt lényegében 3 egységet jelentett, amennyiben az éllovast pontszerző pozícióban intik le.
Umberto Masetti 1950 .. #Gilera #500cc #Motorcycles #Racing #PistonLife pic.twitter.com/ZxKlsfdBEI
— ClutchBucket ⚙ (@GetMotored) March 15, 2016
Az olasz pilótának így a második helyen kellett célba érnie Monzában ahhoz, hogy megtartsa a vezetést, már amennyiben ellenfele megnyeri a futamot. Ez utóbbi meg is történt, méghozzá óriási, 50,4 másodperces előnnyel, Masetti viszont magabiztosan, hozta a dobogó középső fokát, 46 másodperccel legyőzve Arciso Artesianit, így 1 pontot megőrzött előnyéből
1952: Umberto Masetti – Leslie Graham, Reg Armstrong
Mondhatni, a sors ismételte önmagát, bár Masettinek ezúttal két ellenlábasa akadt az első, 1949-es 500 köbcentis vb-t megnyerő Leslie Graham, valamint Reg Armstrong személyében. A Gilera pilótája ezúttal 22 egységgel a neve mellett várhatta a montjuici finálét, de az ír versenyzőt csak 2 egységgel előzte meg, és mivel mindketten két győzelemmel rendelkeztek, utóbbinak is a saját kezében volt a sorsa.
Armstrong azonban csak ötödikként zárt, így Masettinek nem rá, hanem Grahamre kellett figyelnie, aki a rajt előtt 17 egységgel állt, de a Spanyol Nagydíjon aratott sikerével ehhez további 8-at hozzátett. Az olasz motorosnak ezúttal a harmadik hely is elég volt, de végül másodikként ért célba, 26,9 másodperces hátrányban, ám 3,3 másodperces előnyben Ken Kavanagh előtt.
1967: Giacomo Agostini – Mike Hailwood
Mivel a címvédő, de akkor még csak egyszeres 500-as bajnok Giacomo Agostini, valamint a trónról az előző évben letaszított négyszeres királykategóriás győztes Mike Hailwood uralta a szezont, a mínuszolás szabálya pedig még mindig élt, biztos volt, hogy a brit pilóta győzelme esetén pontegyenlőséggel zárnak. Ebben az esetben az MV Agusta versenyzőjének csak annyi volt a dolga, hogy az első hatban érjen célba, vagyis pontot szerezzen.
#MotoGP @ttcircuitassen 5⃣0⃣ years ago. Agostini vs Hailwood
#1967 #MondayMotivation #GP500 pic.twitter.com/tWI0MDrUxm— FIM (@FIM_live) July 10, 2017
A gyorsaságimotoros-vb egyetlen kanadai hétvégéjének 500-as futamára Hailwood friss 250-es világbajnokként érkezett. Az 1. kör végén Agostini vezetett, ellenfele pedig folyamatosan közvetlenül mögötte haladt, mondván, hátha hibába tudja hajszolni. Mivel azonban a korabeli beszámoló szerint 6-8 másodperccel lassabb köröket futottak a Honda versenyzőjének alsóbb kategóriás idejeinél, a 19. körben belátta, hogy ez nem fog menni, megelőzte vetélytársát, majd elhúzott. Végül 37,7 másodperccel győzött, de ez nem volt elég, hiszen Agostini több mint 1 perces előny birtokában ért célba Mike Duff előtt. Így a két 46 pontos rivális közül az ifjabbik örülhetett.
1975: Giacomo Agostini – Phil Read
Agostini aztán valóságos rémuralmat épített ki, és a következő években vagy tökéletes szezont produkált, vagy ha nem, akkor is csak azért, mert nem mindegyik futamon indult, esetleg valamelyiken kiesett. 1973-ban azonban a sok nullázása miatt csapattársa, Phil Read letaszította őt a trónról, az akkor 31 éves versenyző pedig a Yamahához igazolt. Az első idényében a királykategóriás vb-címért még nem tudott harcolni, ám 1975-ben megvolt az esélye a visszavágásra.
Életveszélyes kísérleteket végzett a motorsport playboya, aki a megegyezést is felrúgta a vb-címért
Olyannyira, hogy az utolsó, Csehszlovák Nagydíj előtt 11 egységgel vezetett ellenlábasa előtt, vagyis egy hetedik hellyel már mindenképpen világbajnok lett volna. A brit motoros kihozta a maximumot a futamból, és több mint 1 perccel nyert, ám Agostini majdnem ugyanekkora előnnyel bejött a második pozícióban. Végül 84 ponttal zárt Read 76-jával szemben, amivel megtörte az MV Agusta 17 éven át tartó hegemóniáját az egyéni vb-címeket illetően, és nem mellesleg minden géposztályt figyelembe véve megszerezte pályafutása utolsó, tizenötödik bajnoki elsőségét, amit a mai viszonyok között jó eséllyel soha nem fognak megdönteni.
1978: Kenny Roberts – Barry Sheene
Kenny Roberts 1978-ban túlzás nélkül jött, látott és győzött, hiszen eltekintve egy 1974-es 250-es futamtól – amelyen egyébként harmadik lett – ebben az évben mutatkozott be a gyorsaságimotoros-vb-n. A Yamaha pilótája pedig a nürburgringi szezonzáróig több pontot szedett össze a kétszeres címvédő Barry Sheene-nél.
Az egész sportágat megváltoztathatta volna, ha beváltja fenyegetését az első amerikai világbajnok
Egészen pontosan 100–92 volt az állás, vagyis Robertsnek már egy negyedik hely is elég lett volna a Német Nagydíjon. Végül harmadik lett, közvetlenül megelőzve a Suzuki versenyzőjét, vagyis adott esetben leadhatta volna a 2,1 másodperces előnyét vele szemben, a hiba viszont nem fért volna bele. Dobogós helyezésének köszönhetően az akkor 26 esztendős motoros minden kategóriát figyelembe véve az első amerikai világbajnok lett.
1983: Freddie Spencer – Kenny Roberts
Roberts aztán kétszer is megvédte vb-címét, 1983-ban viszont a másik oldalra került a mindössze 21 esztendős Freddie Spencerrel szemben. A Svéd Nagydíj előtt 2 pont volt köztük a különbség, majd Anderstorpban a Honda versenyzője egy olyan manőverrel győzte le honfitársát, amelyet utóbbi „ostoba” húzásnak titulált.
„Ostoba” előzéssel lett világbajnok, majd megismételhetetlen teljesítménye tette tönkre karrierjét
Mindez azonban nem változtatott a tényen, hogy Spencernek így már a második pozíció is elég volt Imolában. Ennek ellenére belement a csatába, és meg is előzte Robertset, aki végül a győzelmet ugyan nem engedte ki a kezéből, de mivel Eddie Lawson messze volt tőlük, nem adatott meg neki, hogy karrierje utolsó futamán vb-címet ünnepeljen. Ehelyett a MotoGP Sportfelügyelői Bizottságának elnöki székéből az idei szezon végén távozó Spencer lett minden idők legfiatalabb királykategóriás győztese, már ami az összetettet illeti.
1989: Eddie Lawson – Wayne Rainey
Rainey az 1989-es idényben hat futammal a vége előtt 16 ponttal vezette a pontversenyt Lawson előtt, ám utána egy kivétellel minden futamot harmadikként zárt, az arra az évre a Hondához szerződő honfitársa pedig az első kettőben ért célba. Az az egy kivétel a Svéd Nagydíj volt, amelyen az akkor 28 éves pilóta a második pozícióból eldobta a motort. Ennek következtében a címvédő átvette a vezetést, a szezonzáróra pedig már 15 és fél pontos előnyben érkezett.
Eddie Lawson (Honda)
Wayne Rainey (Yamaha)
Kevin Schwartz (Suzuki)
GP Brasil 1989 Em Goiânia. pic.twitter.com/wwHo3OBPa8— Entrando No Motociclismo (@Scruzoficial12) October 22, 2024
Ráadásul a Brazil Nagydíj rajtja után elsőként jött el, míg Rainey Kevin Schwantz-cal csatázott a második helyért, és ebben végül alulmaradt, ráadásul egyszer majdnem összeértek. Bár Lawson eközben ellépett, a Suzuki motorosa a lekörözéseknek köszönhetően utolérte, majd meg is előzte őt. Mindez persze még mindig tökéletes lett volna a vb-címhez, ám nem sokkal később Vincenzo Cascino elesett előtte, és az akkor 31 éves versenyzőnek ki kellett őt kerülnie. Ha ő is bukik, akkor a világbajnoki cím is odalett volna, ám így végül 9,51 másodperccel megverte riválisát, összesítésben pedig 17 és fél egységgel jobbnak bizonyult nála. Rainey-t talán az vigasztalhatta, hogy ha minden más ugyanúgy alakul, akkor az anderstorpi hibája nélkül sem ért volna fel a csúcsra, ellentétben a következő három szezonnal.
2013: Marc Márquez –Jorge Lorenzo
Ezt követően nagyot ugrunk az időben, és immáron a MotoGP-korszakban járunk. 2013-ban három fordulóval a vége előtt az újonc Márquez 43 ponttal vezetett Lorenzo előtt, ám aztán az Ausztrál Nagydíjról kizárták, mivel nem ment be időben motort cserélni, Japánban pedig kikapott ellenfelétől. Persze még így is jó helyzetben volt, hiszen annak tudatában utazott el Valenciába, hogy már egy negyedik hellyel is biztosan világbajnok, de elsőévesként ez vélhetően nagy nyomást jelentett.
Rálép-e Bagnaia Lorenzo útjára? – a címvédő elárulta, meddig hajlandó elmenni a bajnokságért
Az időmérőn megszerezte a pole pozíciót, ám aztán mind Lorenzo, mind Dani Pedrosa lerajtolta. A gyári Yamaha pilótája pedig úgy döntött, hogy lassabb tempót választ, hátha valaki még megelőzi ifjabbik honfitársát, aminek következtében többször is oda-vissza előzgették egymást a másik gyári Hondával. A 10. körben azonban beleesett saját csapdájába, ugyanis kiterelte a pályáról Pedrosát, aki így több pozíciót bukott, Márquez pedig átvette a vezetést. A következő körben aztán az akkori címvédő újra élre állt, és bár ellenfele visszavetődött mellé, nem járt sikerrel. Lorenzo végül feladta eredeti taktikáját, és szépen lassan ellépett, míg Pedrosa visszajött a második pozícióba, de ez az eredmény is Márquez bajnoki címét jelentette, amivel megdöntötte Spencer harminc évvel korábbi korrekordját.