Néhány hete ismét áll a bál a MotoGP háza táján, miután Valentino Rossi leült beszélgetni egykori akadémistájával, jelenlegi médiaügyi felelősével és egyben kezdő vloggerrel, Andrea Mignóval.
Aki azután sem maradt munka nélkül, hogy kényszerűségből idő előtt fejezte be pályafutását. De nem a családi ajándékboltban kapott nagyobb szerepet, hanem egykori példaképe, Valentino Rossi ruházta fel új feladatkörrel. Egy ideje azt is tudjuk már, azok a versenyzők, akik egykor lojálisak voltak a tavulliai fenoménhoz, nem maradnak az út szélén, és mindig kapnak különböző feladatokat a VR46-birodalomban. És mivel Migno nagy tehetségnek számított, pályafutása viszont hanyatló üstökösként tovatűnt, idő előtt nyugdíjba küldték. Ezek után pedig Rossira hárult a feladat, hogy munkaadóként új szerepkört találjon számára. Az egykori Moto3-as versenyző így előbb az akadémiai rider coach titulust kapta meg, majd Rossi legújabb befektetése révén – amely ezúttal a média irányába kalandozik – új podcastműsort indított ’Mig Babol’ névvel.
Rossi folytatja a sárdobálást Marc Márquezzel szemben: Senki másnak nem volt ilyen mocskos húzása
Az adásokat bárki megnézheti, és a nézettségre sem panaszkodhatnak, ezért nem kizárt, hogy az eredményeket látva Rossi újabb, leginkább médiaszolgáltatásokból és saját csatornákból álló üzletágat fejleszt majd a VR46 köré. Ki tudja, egyszer talán ennek lesz Migno a tiszteletbéli elnöke?
De addig is terjeszkednek, és lépésről lépésre építkeznek. Viszont azt is tegyük hozzá, hogy amíg Mignónak kezdő vloggerként annyira egyszerű dolga van, hogy meghívhatja saját műsorába főnökét, egészen biztosak lehetünk a nézettségben. Persze ettől ez még piaci alapon működik, és nem lehet minden adás vendége Rossi, mégis, ha csak a VR46 versenyzőit meghívja, és az olasz motorsport nagyjait is képes leültetni a kanapéra – márpedig egy Rossi-érdekeltségű műsor invitálására senki nem mond nemet – egy évre elegendő anyaggal már megvannak, amelyek minden bizonnyal nézőket is hoznak majd szép számmal.
De ne térjünk el a tárgytól, hanem koncentráljunk a lényegre, amelyből akkora ügy kerekedett, hogy már Carmelo Ezpeleta is kénytelen volt megszólalni. Jól sejtik, arra az ominózus nyilatkozatra gondolok, amelyben Rossi azt ecseteli, Marc Márqueznél piszkosabb játékos nincs és nem is lesz a MotoGP-ben.
A MotoGP vezére üzent Rossinak, szerinte semmi szükség Marc Márquez pocskondiázására
Az itáliai itt arra gondolt, hogy 2015-ben, amikor Márquez érezte, nem védheti meg világbajnoki címét – amelynek megszerzésére a legnagyobb esélye Rossinak volt – elkezdett ellene dolgozni, és inkább azt szerette volna, hogy honfitársa, Jorge Lorenzo hódítsa el a címet.
Végül minden így történt, a fenti állítást pedig Márquez sem cáfolta, sőt, egyszer árnyaltan talán be is vallotta. Rossi pedig erre hivatkozva említette meg az interjúban, hogy ez a viselkedés anno minden volt, csak sportszerű nem. Mert azzal egyetért, ha egy versenyző a saját érdekeiért bármire képes, azzal viszont nem, ha a saját kudarcát úgy akarja enyhíteni, hogy megpróbálja lehetetlen helyzetbe hozni a legnagyobb riválisát. Egyetlen közhellyel élve: „Dögöljön meg a szomszéd tehene.”
Ha ebből az aspektusból vizsgáljuk az elhangzottakat, egészen mást jelent Rossi állítása, és talán meg is érthetnénk. Az viszont már más kérdés, kinek mondta ezt, és milyen körülmények között. Hiszen tény, hogy az említett interjúról – tekintettel az érintettekre és a műsor körülményeire – az egyszeri nézőnek nem a pártatlanság jut először eszébe. Sőt, továbbmegyek, ennek a párbeszédnek még hivatalos látszata sem volt, sokkal inkább egy baráti tereferének tűnt, amelyben Rossi kedélyesen sztorizgatott a múltból, fittyet hányva az elhangzottak következményeire. Bár figyelembe véve, hogy nagyjából egy általa finanszírozott műsorról beszélünk, úgy sejtem, még talán élvezte is, hogy nem kell árnyaltan, diplomatikusan fogalmaznia, ahogy tette az esettel kapcsolatban az elmúlt kilenc évben. A Márquezt érintő sztorin kívül akadt még sok más, meredek történet, amelyekről korábban már mi is beszámoltunk. Ezeket viszont mégsem kapta fel a nemzetközi vonal, pedig akadt néhány igen szórakoztató történet. A Rossival készült két adást összesen eddig félmillió néző látta, még úgy is, hogy anyanyelven történik a diskurzus, így az angolul beszélő közönség csak a feliratokra hagyatkozhat.
Marc Márquez reagált Rossi ellene vívott „háborújának” legújabb fejezetére
A Márquezről szóló rész viszont sokaknál kiverte a biztosítékot, és a nemzetközi lapok sem hagyták szó nélkül. Gyakorlatilag egy emberkét kezdték rendreutasítani az olaszt. Az eset talán akkor vett igazán komoly fordulatot, amikor a Dorna vezetője, Carmelo Ezpeleta is üzent neki, és burkoltan azt javasolta, ideje lenne elengednie a dolgokat, és megbékélni a múlttal. Részben úgy vélem, ezzel teljes mértékben egyet lehet érteni, másik oldalról Rossit is megértem, hogy végre elmondhatta, miként érzi magát az üggyel kapcsolatban, még tíz év távlatából is.
Az is tény, hogy bár egyáltalán nem volt makulátlan, sőt, a legkevésbé sem lehetett a tiszta versenyzők táborába sorolni, Rossi cselekedeteit kizárólag magára gondolva, előre megfontoltan, önzőségből követte el, hogy a saját sikereit gyarapítsa. Azt sem vitathatjuk, hogy riválisait legtöbbször szándékosan kergette őrületbe, és leginkább arra törekedett, hogy már a rajt pillanatában lépéshátrányban legyenek, ha másként nem is, mentálisan mindenképp.
A Max Biaggival történt rivalizálása toxikus és életveszélyes volt, miután a rómait sikerült annyira felbőszítenie, hogy az a 2001-es szuzukai idénynyitón úgy kétszáz feletti tempónál letessékelte Rossit a pályáról. Így a tavulliai ezek után már nyíltan mutogathatott honfitársára, a közönséget pedig pillanatok alatt maga mellé állította. A Sete Gibernau ellen történt nyílt agressziója ugyancsak bosszú volt a 2005-ös jerezi futamon, miután a spanyol szerelői, a 2004-es szezon végén bepanaszolták Rossi szerelőit, amiért azok tisztították a rajtrácsot a katari futam előestéjén, a sivatag kellős közepén.
Rossi elismerte, az ő hibája volt, hogy évekig fújtak egymásra Biaggival
Ebből a párharcból is győztesen távozott, a közönség pedig kétséget kizáróan neki adott igazat, a kölcsönkenyér visszajár elméletre hivatkozva.
Talán az első, teljesen értelmetlen, már-már határokat feszegető csatája egyértelműen 2008-ban volt, amikor Casey Stonerrel harcolt a világbajnoki címért. Az ausztrálok új üdvöskéje, akit még a legszakavatottabbak is a világ egyik legnagyobb őstehetségének tartanak a mai napig, könnyedén hódította el a 2007-es világbajnoki címet a Ducatival. Stoner azt sem titkolta, hogy legnagyobb példaképei honfitársa, Mick Doohan és Valentino Rossi voltak. Rossi viszont, két sikertelen év után – miután 2006-ban kikapott a szezon utolsó versenyén Nicky Haydentől, 2007-ben pedig megközelíteni sem tudta Stonert – nem ismert se’ istent, se’ embert, és könyörtelen játékot játszott az ausztrál ifjúval. Fontos megemlíteni, hogy Stoner mindvégig egy melankolikus beállítottságú, jó lelkű gyermek volt, aki próbálta távol tartani magát Rossi mentális hadviselésétől, egyszerűen csak piszok gyorsan motorozott. De nem sikerült, mert az olasz akkor már ragadozó módjára, megrögzötten utazott Stonerre, és mindenáron meg akarta semmisíteni. Ennek lett az eredménye a legendás Laguna Seca-i előzés is, ahol a pályát elhagyva szinte átugratott a dugóhúzón, csakhogy az ausztrál elé kerüljön. A trükk bejött, Stoner mentálisan összeomlott, Rossi pedig újra világbajnok lett. 2009-ben ugyan megvédte a címet, egy évvel később viszont, ahogy a bölcsek állítják, utolérte a sorsa, és a Mugellóban elszenvedett bukása után, ahol élete legsúlyosabb sérülését szenvedte el – nyílt lábszártörése lett – már nem tudott visszakapaszkodni a világ tetejére.
Stoner csalódott Rossiban az emlékezetes ütközésük után, és nem ez volt az egyetlen sérelme
Rossi viselkedését persze kritizálhatjuk és elítélhetjük, de azóta sajnos azt is tudjuk már, hogy nagy elődje, Doohan hasonló játékot játszott az ellenfeleivel, ezért miután megérezte a vérszagot és a vetélytársak gyenge pontjait, egytől egyig kivéreztette őket, monopolizálva így a saját sikereit.
Ezek alapján persze kijelenthetjük, hogy a versenysport egy kegyetlen játék, ahol a legnagyobb kedvencek, a világ legjobbjai sokszor a legaljasabb módszereket vetik be, néha úgy, hogy azokból a rajongók mit sem látnak.
Rossit esete annyiban viszont mégis különbözik Doohanétől, hogy míg az ausztrál a pályafutása után már csak mérsékelten vállalt szerepet a Hondánál, és saját bizniszbe kezdett, Rossi az egész életét erre tette fel, és minden üzleti érdekeltségeit a MotoGP-hez köthetően alakította ki. Továbbá ő volt az első, aki köré egy nagyon erős rajongói bázis épült, és a falubéli fan club évről évre rengeteget dolgozott azért, hogy minél több támogatót és rajongót szerezzen. Állítólag ennek a kultusznak a kitalálásában és megalkotásában az édesanyjának volt a legnagyobb szerepe. Ennek okairól soha nem beszéltek, mégis nagyon korán megérezték, hogy a népszerűség hatalom, a végtelen hatalom pedig csak akkor hullik igazán az ölükbe, ha Rossi valójában a nép kedvencévé avanzsálódik. Persze tény, hogy nem kellett nagyon megjátszania magát, miután valóban imádja Tavulliát, és minden bizonnyal élete végéig az a melegítős csávó marad, aki volt tizenhat évesen, csak eközben összegyűlt néhány milliárd euró a bakszámláján.
Rossi elárulta, mikortól vélte úgy, hogy Marc Márquez el akarja gáncsolni a bajnoki küzdelemben
A legnagyobb bukást, és a közel tíz éve tartó – Márquez-ellenes – ámokfutást viszont talán épp az okozza, hogy a közönség feltétlen bizalmát, szeretetét, és imádatát végül teljes mértékben, önző módon a saját céljaira akarja felhasználni, és követőit kissé fundamentalista módon próbálja megbabonázni és maga mellé állítani, azokban a pillanatokban is, amikor a háború már valóban a múlté. Azokban a pillanatokban, amikor nincs ki ellen harcolni, amikor nincs miért uszítani, amikor nincs miért megosztottságot generálni. Ez pedig óriási felelősség egy olyan népszerűséggel bíró sportembernek, mint ő. Hiszen ezen a ponton már vannak határok, amelyeket illik betartani. Mert hiába próbáljuk úgy beállítani, hogy Migno személyében csak a haverjával beszélgetett, pontosan tudta, hogy az általa elmondottak milliókhoz jutnak majd el. Ilyen környezetben viszont nagyon nehéz megnyugvást találni. Pedig úgy vélem, ebben a zaklatott világban nem lenne fontosabb üzenet, mint az egymás felé fordulás.
Nem tudjuk, és talán nem is fogjuk megtudni, hogy Rossi mit akart elérni a nyilatkozatával, de talán jobb is így, és jobb nem feszegetni és további szítani a gyűlöletet. Azt sem tudjuk, hogy a kilencszeres világbajnok, aki épp második gyermekét várja, és feleségének tett ígéretével szemben nemhogy nem él nyugodtabb életet, hanem szinte minden hétvégéjét egy pályán tölti – most épp autóversenyzői törekvései miatt –, mikor látja be, hogy képtelenség egyszerre négy ilyen volumenű vállalkozást üzemeltetni. Gondolok itt a családjára, az autós álmaira, az akadémiára, és a MotoGP-csapatra. Hiszen az akadémia versenyzőivel szintén hetente gyűlnek össze a ranch-on, hogy levezetésképp éjszakába nyúlóan motorozzanak. Persze látjuk, hogy egy ilyen karrier után képtelenség leállni, és miért is kellene, de azt is látjuk, hogy a feladatok megsokszorozása talán mégsem jó. Ugyanakkor az is észrevehető, hogy Rossi lassan talán belátja, szatellitcsapatként nagyon csekély az esélye annak, hogy a királykategóriában felérjenek a csúcsra. Így szívesen megkérdezném, hogy mennyi időt jósol magának ezek után a MotoGP-ben? Még úgy is, hogy szinte Tavullia egésze eköré épül. Persze, ha a házad mellé egy birodalmat építesz, úgy sejtem, hosszú távra tervezel, ehhez viszont szükség lenne elengedni a magunk köré épített kultuszt, mert az üzletnek nem tesz jót, ha saját egykori sikereink ketrecébe zárnánk a jövőt.
A kérdések adottak, Valentino Rossi gondolatai ezzel szemben sokszor ismeretlenek. Céljait csak sejthetjük, mégis bízunk benne, hogy mielőbb sikerül megtalálnia a lelki békét, hogy úriemberként, az eredményeihez méltó módon tekinthessen a jövőbe.
A „manipulátor” Rossi nem fontolta meg eléggé Marc Márquez szóbeli megtámadását?
