Mert bizony a hétvégi sachsenringi futamért csak rajongani lehetett, mást nem. A verseny végül hollywoodi forgatókönyvet meghazudtoló módon ért véget, bár nem kizárt, hogy ezen a szupersztár, Keanu Reeves jelenléte is segített. Mindenesetre öröm volt látni, hogy a színészlegenda miként képes gyermeki módon rajongani a MotoGP-ért, de figyelembe véve a német nagydíjat, ez nem volt nehéz.
Próbáltam már ugyan sokféleképpen beszámolót írni, de azt hiszem, mindenkinek az lesz most a legjobb, ha a bennem élő fiktív felvetéseket is megosztom Önökkel, mert kötve hiszem, hogy versenytaktikáról valaha valaki nyíltan beszélne. És most bizony tegyük félre a hétvégét, a részeredményeket, az edzéseket, és koncentráljunk a történetre. Mert alapvetően két kérdés feszítette a rajongókat a hétvégén. Az egyik, hogy Pedro Acosta vajon képes lesz megdönteni Marc Márquez rekordját, és ő lesz-e minden idők legfiatalabb futamgyőztese a MotoGP-ben, avagy Márquez bebizonyítja, hogy hiába törte magát számtalanszor ropira, és hiába írták már le millió alkalommal, a kedvenc pályáján még képes megmutatni, mekkora kraft lakozik benne.
Nos, kizárólag ez utóbbira volt valós esély, miután Acosta megtorpanása sajnos annál sokkal nagyobb, mint azt elsőre a legtöbben gondolták. Márquez viszont érezhetően nem találta az összhangot a motorral ezen a pályán, így dominancia helyett sokkal inkább verejtékes szenvedést, megannyi bukást, törést és zúzódást láttunk tőle. Persze nem róla lenne szó, ha meg sem próbálja, így ahhoz kétség sem fért, hogy vállalja az indulást. Ennek ellenére úgy vélem, leginkább csillagokat látott maga előtt versenypálya helyett, és a vasárnapi futamra jókora adag fájdalomcsillapító is landolt a vérében, hogy egyáltalán végigbírja a futamot. A varázslat viszont egészen pontosan itt, ezen a ponton kezdődött. Amikor a nyolcszoros világbajnok a tizenharmadik helyről nekivágott a futamnak.
Marc Márqueznek a „túlélés” a célja, más pályán valószínűleg el sem indult volna ezzel a sérüléssel
Az edzéseredményeket látva ugyanakkor abban is biztosak lehettünk, hogy Marc Márquez egyedül csak nehézkesen érhetett volna fel az élbolyra, ugyanakkor ott volt viszont öccse és egyben csapattársa, Álex Márquez, aki kiváló referenciapontot nyújtott bátyjának. A többi pedig már csak stratégia és történelem. Ugyanakkor a versenyt figyelve már az ötödik kör környékén kivehető volt és körvonalazódott, mire készülnek a Márquez testvérek.
Óriási dráma, Martín az élről bukva ajándékozta Bagnaiának a diadalt, mindkét Márquez a dobogón
Viszont ott volt még a mezőnyben egy fekete ló, a mumus, akiről már szinte megfeledkeztünk, és arról, hogy adott körülmények között milyen teljesítményre képes: ő pedig Franco Morbidelli. Az olasz versenyző sokak szerint már az utolsókat rúgja a MotoGP-ben, ezzel szemben én úgy vélem, hogy versenyről versenyre egyre jobb teljesítményt nyújt, és igyekszik bizonyítani, hogy van helye a mezőnyben. Morbidelli egyébként egy GP24-es Ducatit kapott a csapnivaló gyári yamahás évek után, a tesztidényt viszont ki kellett hagynia, mert egy szezon előtti nem hivatalos motorozáson akkorát bukott Portugáliában, hogy elveszítette az eszméletét, és az orvosok nem engedték motorra ülni. A kritikusai ezt persze nem vették figyelembe a döcögős szezonkezdés során, az itáliai viszont minden alkalommal elmondta: semmi másra nincs szüksége, csak időre, hogy összeszokjon a motorral, és bizonyítani tudja, hogy mire képes valójában. Nos, úgy vélem, Németországban ez megtörtént. És bár az edzéseredménye nem volt eget rengető, hatodik lett, míg Francesco Bagnaia negyedik, ellenben a vasárnap délelőtti bemelegítésen már második lett épp a címvédő mögött.
Hogy Morbidelli megtáltosodásának az összeszokás, némi segítség az akadémiatársától, vagy esetleg egy csapaton belüli, Jorge Martínnal bonyolított adatcsere segített, nem tudjuk, mindenesetre látható volt, hogy képes tartani a tempót a címvédővel. Ezért is feltételezem, a látottak alapján pedig pláne, hogy míg egyik oldalon a Márquez fivérek dolgoztak össze, a másikon Morbidelli próbált segíteni Peccónak. És persze ne gondoljanak nagy dolgokra, mert ezek alig észrevehetőek, de amikor a kilencedik helyen haladsz, a testvéred pedig az ötödik, és segít felépíteni a tempódat, miközben tele vagy fájdalomcsillapítóval, és közben sajog a tested, bizony jólesik, hogy pontosan tudod, kit kell követned. Vagy amikor érezhetően szenvedsz a motoroddal, a világbajnoki címért folytatott harcban lévő kihívód pedig gyorsabb nálad, jólesik valaki, aki megelőz, eléd áll, mutatja az utat, és maga után húz, hogy néhány körrel később, ha újraépítetted magad, ismét támadni tudj.
Mindent az eredményért: Marc Márquez a fájdalmat választotta a kényelmesebb motor helyett
Ezek persze egytől egyik annyira precízen kimért és stratégiailag felépített mozzanatok, mintha csak a kerékpársportból csentük volna el, viszont itt jön az érem másik oldala, az intuitív, ösztönös megközelítése a sportnak, mert hát hiába érkezik eléd bármilyen segítség, vagy hiába próbálja védeni saját testével a pozíciódat úgy, hogy mögötted haladva beáldozza magát felesleges harcokba, ha hibázol, vagy egy pillanatra kihagysz, és elvéted, oda a tökéletesen felépített munka. Ezért ezeket a segítségeket és összedolgozást soha nem a szó klasszikus értelmében kell alapul venni, hanem legfeljebb arra adnak felhatalmazást, hogy ha elég gyors, pontos és kitartó vagy, élhetsz a lehetőséggel.
Ezért míg Morbidelli végig Bagnaia körül motorozott, és ha kellett, hátulról védte, és próbálta leszakítani az őket támadókat, ha arra volt szükség, megelőzte, és felhúzta Martínra, addig a Márquez fivérek is akkora misszióban voltak, hogy azt képtelenség lett volna nem észrevenni. Álex Márquez zseniális motorozással vitte a prímet, és ott volt a mezőny elejében, és közben jó támpontot adott ezzel bátyjának, aki vélhetően háromszor tíz körre osztotta a futamot. A tizedik kör végén egyébként annyira zseniális munkát végeztek, hogy Marc már a hatodik helyen haladt, a harmadik bolyban, de hátránya még így is csak 1,8 másodperc volt a versenyt vezető Martín mögött.
Ezen a ponton valószínűleg szüksége volt némi levegővételre és pihenésre, no meg távolságra az előtte haladó Miguel Oliveirától, hogy ne legyenek guminyomás-problémái, mert a következő öt körben szinte csak a portugál versenyző mögött haladt. Végül támadást indított, és nehezen ugyan, de maga mögé gyűrte, ugyanakkor érezhető volt rajta, hogy némileg kiesett a saját, ragadozó ritmusából. Talán ezért is volt a lehető legjobb tanácsa Sachsenring hercegének, Szabó II Lászlónak, amikor vázolta egykori pályán alkalmazott taktikáját, mely így szólt: „Ha utoléred, megelőzöd és kész.”
De Álex Márquez nem zavartatta magát, tovább menetelt, és mutatta az utat testvérének. Amikor játszi könnyedséggel előzte meg Morbidellit, egyértelmű volt, hogy teljes mértékben kontroll alatt tartja a helyzetet, nem úgy bátyja, aki a futam utolsó harmadához érve drámai pillanatokat élt át, amikor ismét támadó üzemmódra váltott.
Idősebb Márquez is megpróbálta megelőzni Morbidellit, ez viszont kis híján kudarcba fulladt, mert az olasz előbb kisodródott az 1-es kanyarban, majd próbálta visszaterelni motorját az ideális ívre, ahol viszont már érkezett a spanyol, és összeütköztek. A bírák végül versenybalesetnek minősítették az esetet, de a nyolcszoros világbajnok majdnem elesett, és szinte csodával határos módon tudott a motoron maradni. A plexije részben szétrobbant, és egy rövid időre még Enea Bastianini is elé került. Ezen a ponton Morbidelli már a saját versenyét futotta, Bagnaia biztonságban volt, így kizárólag saját magára koncentrált, és minden bizonnyal arra, hogy jövőre legyen ülése.
Saját hibája és Morbidelli agresszivitása fosztotta meg Bastianinit a újabb dobogótól?
Álex Márquez viszont továbbra is referenciapontként volt jelen bátyja előtt, és bár tudták, hogy a hőn áhított sachsenringi mennybemenetel elmarad, némi összmunkával a dobogóra még volt esélye a kilencvenhármasnak. Marc Márquez így nem sokat teketóriázott, kicsit összeszedte magát, és öt körrel a vége előtt végül megelőzte Morbidellit, hogy testvérét vegye üldözőbe. Persze ekkor még senki nem volt tisztában a néhány körrel később bekövetkező drámával, így anélkül, hogy bármilyen okfejtésbe kezdenék, a tényekre hagyatkozom. Álex Márquez a verseny első huszonöt körében elképesztő precizitással motorozott, és nagyjából 1:21.0 és 1:21.4 közötti időket szállított. Tehát pontosan tudta, mit csinál. Abban a pillanatban viszont, amikor bátyja közvetlenül mögé került, szinte azonnal lassult két-három tizedet, a futam utolsó két körében, amikor testvére megelőzte, már egy másodperccel motorozott lassabban. Persze könnyen lehet, hogy elfogytak az abroncsai, vagy egyéb nem várt technikai tényező hátráltatta.
Bátyja szinte hajszálpontosan ugyanezeket a köröket motorozta, azzal a különbséggel, hogy ő még az utolsó két körben is 1:22 alatt tudott maradni. Tehát a kulcsmozzanat a verseny utolsó négy köre lehetett, amely akkor és utólag visszagondolva is egy annyira precízen kivitelezett stratégiai menet volt, amely minden elismerést megérdemel. Tény, hogy a Márquez testvérek csodát tettek a Sachsenringen, és erre szükség volt mindkettőjükre.
Jutalmuk végül pedig az lett, hogy a futamot addig magabiztosan vezető és kontroll alatt tartó Martín két körrel a vége előtt bukott. És bár többen úgy vélték, a spanyol túlerőltette a dolgot, köztük Bagnaia is, a köridők mégsem erre utalnak. Martín, bár gyorsabb volt az élmezőnynél, az utolsó köreiben szintén 1:21 feletti időket teljesített, és semmilyen jel nem utalt arra, hogy indokolatlanul túlmotorozta volna magát. Így bevallom, bukása előtt értetlenül állok.
Martín: Visszahelyeztük a nyomást Bagnaiára, az ilyen hibák nélkül nehéz lesz engem legyőzni
Ezzel a hibával viszont helyreállt a világbéke a piros Ducati háza táján, mert a listavezető ismét a regnáló világbajnok, Bagnaia. Így vonult a MotoGP nyári szünetre, mi pedig alig várjuk, hogy ennek vége legyen, és Silverstone-ban újra felbőgjenek a motorok.