Úgy tűnik a hét, de talán a hónap bomba meglepetése Ogura Aj Trackhouse-hoz való szerződése, ami rejt még magában néhány kérdést. Ezeken töprengtünk el, és ha pontos magyarázatot nem is kaptunk, érdemes kicsit átrágni magunkat a történeten.
Mindenki úgy sejtette, hogy Joe Roberts lehet az Egyesült Államok és a MotoGP közötti kapocs, az a versenyző, aki visszaadja az amerikaiaknak a hitet és a nemzeti büszkeséget a gyorsaságimotorozás felsőházában. És legyünk őszinték, minden jel arra utalt, hogy ez tényleg megtörténhet. Sőt, a spekulánsok nagyjából kilencven százaléka biztos volt az amerikai fiú érkezésében. Így tehát mindenki csak arra várt, hogy az Államok újdonsült biztos anyagi háttérrel bíró csapata, a Trackhouse Racing mikorra időzíti a leigazolásáról szóló sajtóközleményt. Végül azonban volt egy nyári szünet, némi megakadás Roberts menetelésében, és a kártyavár összedőlt, a lapok pedig úgy elkeveredtek, mintha egy nyári viharral érkező fuvallat söpörte volna le őket.
Hivatalos: végül tényleg japán pilótát igazolt a Trackhouse – amerikai helyett
Hogy ezt a bonyolult ügyet tisztán lássuk, érdemes végigmenni a cselekményeken időrendi sorrendben. Joe Roberts, az amerikai reménység huszonhét éves, szóval a sport tekintetében nem mondható fiatalnak. Kijelenthetjük azt is, karrierjét aköré építette, hogy egyszer világbajnok legyen. A neve pedig a szakmai berkekben és Amerikában is jól csengett, hiszen a sportág legnépszerűbb amerikai versenyzője és egyben úttörője Kenny Roberts volt. Bár ettől függetlenül közte és Joe Roberts között nincs rokoni szál.
Ez viszont nem jelentett komolyabb problémát, a közönség elnézte, az ország – bár ott a gyorsaságimotoros-világbajnokság népszerűsége bőven a nemzeti bajnokságok alatt van a technikai sportokat tekintve – pedig várta, hogy ismét legyen egy versenyzőjük, aki képviseli a nemzetet az elit ligában.
Az egész sportágat megváltoztathatta volna, ha beváltja fenyegetését az első amerikai világbajnok
Roberts ennek megfelelően kijárta az összes iskolát. Versenyzett a világbajnokság előszobájában, a Red Bull Rookies Cupban, majd visszatért az Államokba, ahol nevet szerzett magának a nemzeti bajnokság 600-as kategóriájában, végül pedig 2017-ben ismét Európába repült, hogy megalapozza a MotoGP-ről szőtt álmait. Először a Moto2-es Európa-bajnokságon indult, amelyen az első és egyetlen szezonja végén ötödik lett. Időközben viszont az utolsó öt fordulóban már a középső kategória világbajnokságán is lehetőséget kapott, ahol egy szenzációs tizedik hellyel nyitott Csehországban.
Az ezt követő két év nem alakult számára fényesen, de úgy tűnt, karrierjére jó hatással lehet, hogy 2019-ben leigazolta az American Racing Team. A csapat megalapító Eitan Butbul üzletembernek/befektetőnek és segítőjének, az egykor a MotoGP-ben versenyző John Hopkinsnak nem titkolt célja volt, hogy ők legyenek az Egyesült Államok új MotoGP-csapata, a projektbe pedig Roberts is remekül illeszkedett.
A Trackhouse hosszú idő után repítheti vissza Amerikát a motorversenyzés legmagasabb szintjére
Eddigi legjobb szezonját – leszámítva az idei évet, amelyben ismét a csapat kötelékében motorozik – is velük hozta össze 2020-ban, amikor megszerezte az első dobogóját, összetettben pedig a hetedik helyen végzett. Utólag azonban úgy tűnik, élete legnagyobb hibáját is ekkor vétette, ugyanis az akkor még kétségbeesett Aprilia 2021-re gyári királykategóriás szerződés kínált neki. Butbul, mint a menedzser, illetve Hopkins, mint a személyes coach természetesen látták a szerződésben rejlő lehetőséget, és szorgalmazták is annak aláírását. Roberts viszont a gyártó gyenge teljesítményére hivatkozva visszautasította az ajánlatot, sőt, még „házi” csapatát is elhagyta, mondván előbb világbajnoki címet szerezne a Moto2-ben, ezért eligazolt az akkor legerősebbnek látszó Italtrans alakulathoz. Tény, hogy Roberts esetleges szerződtetésével az American Racing még nem került volna be egyenes úton a királykategóriába, de Butbulnak mindenesetre jó tárgyalási alapot jelentett volna, hogy védence az Aprilia versenyzője. Az noalei gyártó pedig már akkor is egyértelműen az amerikai piacot vette elsőként számításba, és ott szeretett volna új területeket meghódítani, így kiemelkedő jelentőséggel bírt volna nekik az amerikai vonal beintegrálása.
Az üzlet meghiúsulását követően a paddockbéli pletykák szerint Roberts és Butbul kapcsolata is megromlott némileg, noha az üzletember továbbra is ellátta mellette a menedzsment feladatokat. Roberts álmai viszont meghiúsultak, mert abban a három idényben, amit az Italtrans csapatnál töltött, nem tudott átütő sikert elérni, még úgy sem, hogy 2022-ben összejött egy hőn áhított futamgyőzelem. De így a tavalyi év végén talán már senkit nem lepett meg, hogy tékozló fiúként hazatért, és visszaült az American Racing Moto2-es gépére.
Addigra viszont már bőven átalakult a lapjárás, ami az amerikai piacot illeti. A csődöt mondott RNF helyét átvette az amerikai technikai sportokban és a tengerentúli piacon igencsak prosperáló Trackhouse Racing. Így az Aprilia rövid úton megoldotta a problémáit, és már nem igazán volt szüksége sem Butbulra, sem pedig Robertsre. A projekt komolyságát azt is jól mutatja, hogy a Trackhouse visszacsábította a Forma–1-ből a MotoGP egyik legelismertebb csapatfőnökét, Davide Briviót, aki Valentino Rossi csapata helyett végül inkább az amerikaiakkal kötött üzletet, minden bizonnyal azért, mert a Doktor ajánlata meg sem közelítette a Trackhouse által kínált gázsit. Az istállónál ugyanis feltehetően azzal kalkuláltak, hogy az F1-es vezetői bérezés alá nemigen mehetnek.
A Forma–1-es tapasztalatait felhasználva egyesítené a kultúrákat a MotoGP-be visszatérő Brivio
A Dorna Liberty Media általi felvásárlása már csak hab volt a tortán, ami megerősíthetett minket abban is, hogy az amerikai piac valóban meghatározó jelentőségűvé válik majd a MotoGP számára. Talán ez volt az utolsó reménysugár Roberts szerződtetését illetően, és talán emiatt is vették sokan biztosra, hogy annak bejelentése csak idő kérdése. Ugyanakkor nem vették számításba Brivio menedzsmenti szerepét, és azon képességét, amellyel az új feltörekvő tehetségeket válogatja ki. Már a Suzuki csapatvezetői pozíciójában is hozott olyan döntéseket, amelyekkel sokakat meglepett, de az idő mindenképp őt igazolta, hiszen egy bizonytalan projektből épített egy világbajnok csapatot. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szakember mindig is kedvelte a fiatal, kevésbé sztárolt versenyzőket. Álex Rins és Joan Mir szintén ezt a tábort erősítették, majd ezt a Suzuki színeiben bizonyították is. Viszont emellett sem szabad elmenni, hogy Brivio ritkán tekint vissza a múltba. Egyedül Valentino Rossival tesz néha kivételt, érthető okokból kifolyólag, de még vele kapcsolatban sem elfogult – egy tíz ezelőtti, személyes beszélgetés tapasztalataiból szűrtem le. Mindenesetre Brivio egyértelműen az a szakember, akire a Trackhouse-nak szüksége volt, leginkább a józansága, szakmai rátermettsége, alázata és diplomáciai érzéke miatt.
Persze azt sem szabad kizárnunk, hogy a Trackhouse és Butbul között akad némi üzleti rivalizálás, hiszen épp a Trackhouse hiúsította meg Butbul MotoGP-t illető álmait. Tehát, ha jobban belegondolunk: miért is igazolták volna le épp az ő versenyzőjét, aki idén ugyan egy jó szezont fut, de négy évvel idősebb, mint a tényleges választottjuk, Ogura.
A patás ördögöt vagy az egyetlen menekülési lehetőséget jelenti a MotoGP-nek Amerika?
Persze ha Roberts oldaláról is megvizsgáljuk, kétségtelenül szomorú ez az egész, és rávilágít Jamie Robinson, egykori Grand Prix-versenyző barátom azon történeteire, amelyekből néhányat nemrég az Off Track Podcastban is megosztott. Ezek szerint a gyorsaságimotoros-világbajnokság királykategóriájában legalább akkora szerepe van a politikának, mint a sportnak, és aki egyszer valamilyen okból kifolyólag politikailag elvérzett, vagy akár csak rosszul döntött, messze kerülhet az álmaitól. Roberts esetén pedig pont ez történt, amikor 2020-ban visszautasította az Aprilia ajánlatát. Ez is jól mutatja, hogy mennyire kegyetlen a MotoGP világa, és egy mennyire apró hiba is elég ahhoz, hogy kiírjanak bennünket, noha kétség sem férhet a tehetségünkhöz.
Roberts pedig valóban egy egyszerű, sztárallűröktől mentes, félig hippi család sarja Kaliforniából, aki valóban egy szakadt farmerben és egy öreg pick-upban érzi magát a legjobban, távol a világ zajától. Ez pedig a mai MotoGP-től sajnos nagyon távol áll, legalábbis attól a MotoGP-től, amelyben a csapatok figyelembe veszik a versenyzőik közösségi médiás követőinek a számát. Senkit nem érdekel, hogy három héttel a kulcscsonttörése után, a nyári szünetben négy motorral is edzett Laguna Secán, hogy ismét formába kerüljön, senkit nem érdekel, hogy pokoli fájdalmakkal küzdött meg azért, hogy legalább helytálljon a bajnokságban. A legtöbben főként majd azt látják, és azzal magyarázzák a mellőzését, hogy elesett a világbajnoki harcért folytatott küzdelemben, egy olyan sportágban, amelyben minden egyes pályára menetelnél kivétel nélkül az életükkel játszanak a versenyzők. Ezek a magyarázatok pedig, amelyek sokszor távol állnak a valóságtól, mentálisan könnyedén megtörhetnek egy olyan pilótát, aki eddig valóban örömét lelte a versenyzésben.
