back to top
2024. június 19. 08:21
KezdőlapMotoGPSzabotázs vagy sem, a legnagyobb kérdés az: kinek kell majd lenyelnie a...

Szabotázs vagy sem, a legnagyobb kérdés az: kinek kell majd lenyelnie a békát?

Több szempontból is izgalmas hétvégére számítottunk a MotoGP-ben, és bár ezeket megkaptuk, talán mégsem abban a formában, ahogy szerettük volna.

Akik Malajzia után a guminyomás miatt aggódtak, feleslegesen tették, hiszen néhány figyelmeztetést leszámítva – Johann Zarco, Augusto Fernández, Jack Miller és Álex Márquez – nagy gondot nem okozott. Ha borítékolni nem is, sejteni azért lehetett, hiszen igaz, hogy a sivatagi pályán az éjszaki levegő hőmérséklete is csak néhány fokkal maradt el a Sepangban mért adatoktól, a pálya burkolatáé ezzel szemben jócskán. Míg Malajziában 50 fok körül volt az aszfalthőmérséklet, addig Katarban csak 30 körül, így a túlmelegedésre kisebb esély maradt.

Ettől függetlenül sajnos mégis olyan cselekmények gerjesztették az indulatokat, amelyek nem közvetlenül a versenyhez kötődtek, és nem kizárólag a világbajnoki címért harcoló pilóták összecsapásából fakadnak. Ezek után mégis sikerült elérni, hogy a rajongók és a szakma két részre tagolódjanak. Hogy mindezt külső tényező hatására sikerült-e, abba ne menjünk bele, mert ez esetben a versenyzők is legfeljebb a megérzéseikre hagyatkozhatnak, tényeket felmutatni sajnos nem tudnak.

Di Giannantonio legyőzte Bagnaiát, aki a felesleges manővere ellenére is közel került a címvédéshez

Ezért a gumidráma, ha nem is a nyomás körül, valamilyen formában mégiscsak folytatódott. Miután Jorge Martín szombaton simán nyerte a sprintfutamot – tovább faragva hátrányát Pecco Bagnaiával szemben –, vasárnapra fordult a kocka. Míg az itáliai címvédő a szombati ötödik helye után panaszkodott tapadáshiányra, addig Martín vasárnapi versenye már a rajtnál eldőlt, miután érthetetlen módon motorjának hátulja kitört, korabeli gyorsulási versenyekre emlékeztető módon jobbra, majd balra csúszott, végül valahogy az elektronika hatására döcögősen útnak indult. Itt természetesen veszített megannyi pozíciót, és ettől a pillanattól kezdve a futam számára arról szólt, hogy valahogy pozíciót mentsen, és összeszedje magát.

Ez sajnos még így sem sikerült, és a bajnokság szempontjából katasztrofális tizedik helyen ért célba, míg legfőbb riválisa második lett, és 21 pontra növelte összetettbéli előnyét. Martín a futam után elmondta, véleménye szerint rossz gumit kapott, és a bajnokság nem a pályán, hanem a színfalak mögött dőlt el. A látottak alapján természetesen nincs egyedül véleményével. Ezen a ponton pedig egyre többen kezelik tényként azt a konspirációs elméletet, mely szerint a Ducati kívülről irányít.

Szigorúan a látottakra hagyatkozva egyáltalán nem megnyugtató, ami történt, és meglehetősen furcsa. Viszont, ha a statisztika mezejére lépünk, felsorolni is nehéz lenne, sajnos hány versenyző kapott már hibás gumit a múltban, és hányan buktak már bajnokságot emiatt. Persze az is tény, hogy ezeknél az eseteknél rendszerint felmerült a szabotázs lehetősége, ami idővel végül mindig lecsillapodott, hiszen a feleknek nem volt túl sok bizonyíték a kezükben e tekintetben. Ettől függetlenül nem vitás és alaposan megkérdőjelezhető, hogy mindez pont azzal a versenyzővel történik, aki sportpolitikailag kevésbé várományos a címre. A legutóbbi felvetés a szakma részéről egyébként épp az volt, hogy Martín gumija pont a rajtnál elszenvedett burnout miatt lett hibás, hiszen annyira érzékenyek a MotoGP által használt abroncsok, hogy egy hasonló eset során könnyen előfordul, hogy megsérül a szerkezet. Ezzel pedig bezárult a kör, hiszen ezután legfeljebb csak az egymásra mutogatás veheti kezdetét a Michelin és a csapat között, a tekintetben, hogy melyikőjük hibázott. Hiszen, ha a rajtprogram nem működött megfelelően, máris megosztott felelősségről beszélünk. Ettől függetlenül érdemes visszaidézni Martín főmérnökének, Daniele Romagnolinak az arcát, amelyről a történtek utáni pillanatban mindent leolvashattunk. Kissé mintha számított volna minderre.

Sokat sejtető szavak Martíntól a borzalmas futama után: Ellopták tőlem a bajnoki címet

Pedig Martín mindent betartott, amit a Michelin javasolt, előre és hátra egyaránt a kemény keveréket választotta, a csapatvezető Gino Borsoi pedig a rajt előtt még utoljára azt nyilatkozta, tudják, hogy a teljes versenytávon nincs meg a tempó, ezért úgy döntöttek, a futam első felében Martín próbál lépést tartani a többiekkel, és építkezik, a másodikban pedig igyekszik felzárkózni az elejéhez. (Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy Luca Marini előre a lágy keveréket használta, amelyet a Michelin a legkevésbé sem javasolt, Marini ennek ellenére az utolsó néhány körben ismét gyorsult, és az ötödik helyről visszamotorozta magát a harmadikra.) Nos, nem így történt, közel sem, és ha külső szemlélőként vizsgálnánk a katari futamot, azt feltételeznék, hogy Martin, csakúgy, mint néhány versenytársa az elmúlt időszakban, egyszerűen elfelejtett motorozni. És ha valami, ez az, ami igazán káros a jelenlegi MotoGP-re. Mert érthető, hogy a szervezők próbálnak kiegyenlített küzdelmet összehozni, és megpróbálják kielégíteni mindenki igényét, de amikor azt látjuk, hogy egyik évről a másikra világbajnokok kullognak a mezőny végén, mindenkiben felmerül a kérdés: Mit is látunk valójában? Mert azt végképp nem hiszem, hogy egy ennyire hullámzó mezőnyről beszélünk, hiszen, ha fennállna ez a veszély, nem itt versenyeznének, és nem jutottak volna el erre a szintre.

Reagált a Michelin a gumit okoló Martín kemény kritikájára és utalgatására

A legjobb példa erre pedig épp az a Fabio Di Giannantonio, aki a vasárnapi királykategóriás futamot életében először megnyerte, annak ellenére is, hogy öt körrel a vége előtt megkapta a nyolcas mapping üzenetet, amelynek eddigi jelentése az volt a Ducati háza tájékán, hogy az érintett vagy nem előzhette meg márka-, illetve csapattársát, vagy vissza kellett engednie maga elé.

A szezon első kétharmadában szenvedő itáliai vasárnap este pedig váratlanul feltámadt, és olyan motorozást mutatott be, amellyel mindenkit térdre kényszerített. Amíg Bagnaiát csak üldözte, a legtöbben azt hitték, a VR46-nál megüresedő motorért hajt a következő szezonra, amikor végül meg is előzte, a legtöbben csak csettintettek, és nyugtázták, tehetségét nemcsak finom smúzolással próbálta jelezni, hanem akkorát csapott az asztalra, hogy abba még a katari pálya reflektorfényei is beleremegtek.

Di Giannantonio visszavágott a kétkedőknek, Bagnaiát a szélárnyék sodorhatta volna óriási bajba

A legkínosabb pillanat ebben természetesen ismét az volt, amikor nyilvánosságra került egy lesifotó, amelyen Davide Tardozzi bújik meg a Gresini szerelői mögött, és feltehetőleg utasítani próbálja őket. Az egész jelenet azóta mémmé alakult, és szerencsére nevetnek rajta, viszont egyértelmű, hogy nem vet jó fényt a sportra. Újfent.

Így, a nap végén ettől függetlenül néhány dolog ismét megerősítést nyert. Például az, hogy a katari pálya továbbra is a Gresini Team fennhatósága alá tartozik, hiszen Enea Bastianini tavaly épp itt szerezte történelmi futamgyőzelmét, és borította könnybe a pódiumot. Idén pedig az a Di Giannantonio nyert, akinek főmérnöke, Frankie Carchedi jövőre már Marc Márquezzel dolgozik majd együtt szintén ennél a csapatnál, a 2024-es szezon első versenye pedig ismét Katar lesz. A többit mindenki gondolja hozzá.

Nyilván pontosan tudom, hogy ezzel pedig azon rajongók tekinteteibe csalogatok ragyogást, akik abban hisznek, hogy Márquez lehet az első 2001 után, aki képes lesz egy szatellitmotorral, szatellitcsapatban világbajnokságot nyerni. És ha így lenne, abban a pillanatban illanna el mindenki haragja. Annak is, aki eddig a gyártót inkorrektnek tartotta, hiszen lám-lám, lehetséges minden, és sporttörténelmi szempontból ez a tény mégiscsak inkább kiemelkedne, mint Martín esetleges világbajnoki címe.

Kérem, ne feledjék, a fentiek nem a valóságot tükrözik, csak a konspiráció részét képezik, azokat, amiket jelenleg a megosztott tábor gondolkodói fogalmaznak meg, és vetnek papírra, avagy tárják nyilvánosság elé.

Ugyanakkor van még valami, amiről sajnos beszélnünk kell.

A második szabadedzésen történt egy incidens, amely végül az egész hétvégére kihatással volt, és még azt követően is vannak utózöngéi. Bizonyára hallották, és látták az esetet, amikor Aleix Espargaró úgy felhergelte magát Franco Morbidellin, hogy végül átnyúlt, és megütötte a sisakját. Nos, egy olyan világban, amelyben most élünk, ez már nem divat. Hasonló eset előfordulhatott volna a hetvenes, nyolcvanas években, még büntetés nélkül is, sőt ugyancsak megesett a kilencvenes évek végén, de napjainkra megváltoztak az elvek és a határok, hozzáteszem, helyesen. Nem tisztem megítélni, mikor volt a jobb, de pacifista nézetekkel bíró lényként úgy vélem, a versenypálya nem verekedésre való. Emberként nem lehetünk istenek, játszani hasonlót pedig végképp nem ildomos, hiszen az önbíráskodáshoz vezet, ami agresszióba torkollik, végül pedig felborul az egyensúly, és zavargássá formálódik az addig megszokott béke.

A Morbidellit megütő Aleix Espargaró visszaszólt ellenfelének, szerinte nem érdemel tiszteletet

A karma ugyanakkor dolgozik, ez nem vitás. A legnagyobb tanmese pedig épp Valentino Rossihoz köthető, amikor az olasz még 1998-ban, az egyik edzésen, a kettőötvenesek mezőnyében átrúgott egy másik versenyző felé, mert az elrontotta a gyorskörét. Akkor olyan időket éltünk, hogy ezt vagány dolognak tartották, és mindenki megmosolyogta az esetet. Következménye nem lett, egészen 2015-ig, amikor Rossi elveszítette a világbajnoki címet. Az álmoskönyvek pedig úgy vélik, hasonló magatartás miatt. Persze mindig van egy felbujtó, egy felbőszítő tényező, akire haragszunk. Mégis akkor tudunk különbek lenni, amikor ezen képesek vagyunk felülemelkedni. Hiszen nem arról van szó, hogy az állandóan agresszív, sokszor képmutatóan viselkedő, máskor még a szerelőivel is üvöltöző és hevesen hadonászó Espargaró nem borulhat ki, és nem is arról, hogy Morbidelli hónapok óta nemcsak kóvályog a pályán, elrontva ezzel a többiek gyorsköreit, hanem sokkal inkább arról, hogy miként kezeljük ezeket a konfliktusokat egy olyan világban, ahol az utóbbi években ismét a gyűlölet és megfélemlítés nyelvén kommunikálnak egyre többen. Nem adhatunk ennek további táptalajt, és nem alakíthatjuk át a társadalmat, ha ugyanúgy viselkedünk, mint akiket formálni akarunk. Pedig sajnos belecsúszunk, újra és újra, egyre gyakrabban.

És pontosan ez történt a Moto3-as kategória világbajnoki címet eldöntő futamán is, amikor a trófeát elnyerő Jaume Masià többször is megkérdőjelezhető módon előzte japán vetélytársát, Szaszaki Ajumut. Amikor végül csapattársa, Adrián Fernández lemásolta mindezt, és ugyanúgy leterelte a japánt, könnyedén rádöbbenhettünk, pontosan olyan ez, mint amikor egy gyermeket kedvtelésből már nemcsak egy, hanem két osztálytársa is püföl, miután az kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Bennem ezen a ponton vált reményvesztetté minden, és rombolta porig sportemberi mivoltát mindkét versenyző. Hiszen mind alázatból, mind tiszteletből megbuktak. Többek szerint felesleges volt a Leopard csapat offenzívája a japán versenyző ellen, mert Masià enélkül is begyűjthette volna a világbajnoki címet.

Ezzel szemben én inkább úgy fogalmaznék, teljesen lényegtelen, hogy szükséges volt vagy sem, egyértelműen büntetést érdemelt volna. Ennek mértékét megállapítani nem tisztem, de ezek után röhejes, hogy a zöld területet árgus szemekkel figyelő bírák, akik a test test elleni küzdelmeket akkor is büntetik, amikor az adott esetben még az érintett versenyzőknek is határon belül mozog, egy olyan incidenst, ahol egyértelmű szándékosságról beszélünk, figyelmen kívül hagynak. Persze tudom, hogy hasonló esetek már a múltban is történtek. Emlékezzünk csak Marco Melandri utolsó 125-ös futamára, amikor szándékosan megpróbálta kiejteni Emilio Alzamorát, vagy épp Loris Capirossira, aki 1998-ban a világbajnoki címért folytatott küzdelemben, az utolsó futamon kibombázta csapattársát, Harada Tecuját. Vagy épp Rossi és Sete Gibernau utolsó kanyaros jerezi összecsapására.

Megy a szócsata a nagy port kavart Moto3-futam után: a legenda a bajnokot, ő az ellenfelét szapulja

Viszont, ahogy írtam, a körülmények megváltoztak körülöttünk, és nem lehet szokásjogon büntetlenül hagyni olyan manővereket, amelyek a múltban még valahogy elcsúsztak. Ezek pedig kivétel nélkül olyan mozzanatok, amelyek egy hétvégi megyei focimeccsen vagy egy baráti robogóversenyen talán még szórakozást ígérnek, és mosolyt csalogatnak sokak arcára, de az élsportban nem kifejezetten elegánsak, és az így megszerzett eredmények, címek minőségén és értékén jelentősen csorbítanak.

Persze, ahogy George Orwell megfogalmazta: „A sport háború, fegyverek nélkül.” Így a győzelmi mámorban úszó egyén viselkedése talán örökre megjósolhatatlan marad. Ettől függetlenül bízom benne, hogy a királykategória címe egy nemes küzdelemben kerül a megfelelő helyre Valenciában.