Jó volt a Katalán nagydíj, nem mondom, sőt az egész hétvégét tekintve még izgalmasnak is nevezhetném, bár a vasárnapi főfutam nagy meglepetéseket, leleplezéseket nem tartogatott, és végül azt sem tudtuk meg, mitől lehet itt valaki igazán gyors. Annak ellenére sem, hogy a versenyzők állították, egész hétvégén nem volt tapadás. A kérdés pedig csak annyi: mi történt volna, ha van?
Hiszen három rekord is megdőlt: Aleix Espargaró körrekordot döntött, Pedro Acosta megfutotta a leggyorsabb versenyben mért kört, Pecco Bagnaia pedig a mindenkori legrövidebb időn belül teljesítette a versenytávot.
Espargaró befűzte az oktatófilmet, új körrekorddal nyerte meg a montmelói időmérőt
Mindezt úgy, hogy szombaton még hozta a kötelezőt, és az élről bukott a sprint utolsó körében. Így továbbra is azt gondolom, ha létezik fekete öves meditáció szombat estére, Bagnaia azt mindenképp gyakorolja. Bár a szombati sprint senkinek sem volt egyszerű menet. Spirituális módon mindenki az élről bukott, egészen addig, amíg a visszavonulását bejelentő Espargaró az első helyre meg nem érkezett.
Elátkozott éllovasok, Espargaró-győzelem és Marc Márquez-felzárkózás a montmelói sprinten
Tündérmese volt, kár spórolni a jelzőkkel, de talán érdemes lenne megvizsgálni a bukások körülményeit is. A forróság ellenére jelentkező gyenge tapadás a versenyzők rémálma, ez nem vitás. Mert, ha már megfőnek a bőrruhában a kora nyári Katalóniában, legalább tapadna az aszfalt, de még ez sem. Az viszont egyértelműen megfigyelhető volt, hogy az élről bukó, varázslatosan motorozó, új elektronikát kapó apriliás, Raúl Fernández egyszerűen gyorsabban érkezett a balosba, mint a korábbi körökben. Utólag már ennek okát is megtudtuk: a 9-es kanyart elvétette, és izgalmában javítani akart a 10-esben. Az egyetlen gond az volt, hogy a nyolc jobbkanyarral, és hat balossal tervezett pálya leginkább az utóbbi esetben babrált ki a versenyzőkkel, mert a gyors jobbosok után a kontrasztosan felmelegedett első abroncsok bal oldala nem tudta ugyanezt nyújtani, így szinte kizárólag egyetlen tartományban működött jól a balos, egyéb esetekben a versenyző kíméletlenül a sóderágyban végezte. Erről számolt be Bagnaia is, aki az utolsó körben bukott az élről. Az ő tapadása az 5-ös kanyarban lett a múlté, az itáliai pedig pont arra panaszkodott, hogy túl lágyan fordult, és elóvatoskodta a dolgokat, lévén nem akarta eldobni a biztos győzelmet. Mégis bukás lett a vége, ezért nem tudunk mást feltételezni, mint hogy mindenkinek az arany középút volt az egyetlen lehetősége. Bagnaia azt is elmondta, úgy érezte magát a motoron, mintha dirt track-pályán menne, csúszott és mászott, a pálya pedig porzott. Ezt pedig még a tévé képernyőjén is láthattuk könnyeden üldögélve. Az elmúlt hétvégén újabb csodákat leszállító Marc Márquez pedig egyszerűen úgy fogalmazott: „Hiába hazai pálya, utálok itt versenyezni.”
Bagnaia visszavágott Martínnak Montmelóban, Marc Márquez ismét a dobogóig zárkózott fel
A katalóniai aszfaltcsík további buktatója, hogy egyébként a gyors jobbosok sem nyújtanak biztonságot a versenyző számára, miután ezekben könnyen megfőzhetik az abroncsokat, miközben a kigyorsításnál sem használják a kipörgésgátlót, mert az elektronika szabályozásával túl nagy mértékű lenne a tapadásvesztés.
Ezért a tapadáshiány és a biztonság jegyében vasárnapra a legtöbben úgy döntöttek, vagy kivárnak, vagy a biztos célba érkezést választják. Így tett a tabellát vezető Jorge Martín is, és hiába kapott a motorja főszponzornak kedveskedő speciális fényezést a hétvégére, inkább így sem tette kockára a biztosan leszállítható pontokat. A spanyol egyébként egész hétvégén szenvedett, nem igazán találta a beállításokat, így a szombati negyedik hely után kisebb meglepetés volt tőle, hogy vasárnap a győzelemért csatázhatott. Idén egyébként már többektől hallottam, hogy Martín óvatosság tekintetében kezd „elbagnaiásodni”, ami talán nem is baj, hiszen belátta, ha valaki világbajnok akar lenni, annak ebben a mezőnyben bizony nemcsak gyorsnak, hanem okosnak is kell lennie.
Martín tudta, hogy nincs esélye Bagnaia ellen, Marc Márqueznek bejött a merész húzás
Más kérdés, hogy a címvédő ezzel szemben épp „martínosodni” látszik bukásaival – gondolok itt a régebbi Martínra –, ami viszont egyáltalán nem megengedhető a világbajnoki címért folytatott, eléggé kiegyenlített csatában. Így a spanyol továbbra is csaknem 40 ponttal vezeti az összetettet, míg Bagnaia és Márquez kis híján fej fej mellett haladnak. Érdekes adalék még az egyébként ducatis szempontból simának tűnő barcelonai versenyhez, hogy a bolognaiak motorja utoljára 2018-ban tudott itt futamot nyerni, még Jorge Lorenzóval.
Bagnaia egy órán át elemezte drámai hibáját: „Normális körülmények között ez nem történhet meg”
Arról pedig végképp ne beszéljünk, hogy két éve még Fabio Quartararót intették le elsőként, aki ezzel szemben vasárnapi kilencedik helyét is csaknem egy kisebb csodának köszönhette. Pedig amikor Álex Rins még pénteken villantott egyet, sokan úgy hitték, végre megtört a jég, és a japán gyártónak a privát teszteken sikerült valami olyat találni, aminek köszönhetően némileg felzárkózhatnak. A végeredmény ezzel szemben mást mutatott. Továbbra is hasonló drámát élhet át a Honda, annyi különbséggel, hogy vele nemcsak kettő, hanem rögtön négy plusz egy versenyző szenvedett, a tesztpilótával, Stefan Bradllal kiegészülve.
„Rémálom” – akkora a baj a Hondánál, hogy Acosta az esése után minden pilótájukat megelőzte
A nagy Honda-különítmény a mezőny legvégén haladt libasorban, mögöttük csak Rins érkezett a Yamahával, a végeredmény tekintetében Enea Bastianini pedig csak úgy ékelődhetett közéjük, hogy a gyári Ducati ülését épp elveszítő itáliai nem töltötte le hosszú körös büntetését, mert azt igazságtalannak érezte. Utólag derült ki, hogy jogosan.
Bastianini „fellázadt” a büntetése ellen, a sportfelügyelők elismerték az igazságtalanságot, de hiába
Persze azért akadtak olyanok is, akik biztonsági játék helyett szokás szerint a saját útjukat járták, és természetesen nem a többi versenyzőre figyeltek. Viszont azt is be kell vallanunk, hogy erre csak a legkülönlegesebbek képesek. Természetesen újfent Marc Márquezre és Acostára gondolok, hiszen ők ketten – kiegészülve még a hetedik helyen célba érkező Álex Márquezzel és a versenyből kieső Jack Millerrel – a mindenki által rettegett főfutamra a lágy hátsó abroncsokat választották. Ez a döntés azért is volt érthetetlen, mert az aszfalt hőmérséklete a nap első versenyéhez képest közel 20 fokkal emelkedett a királykategóriás futamra. Kívülállók számára ez pedig egyet jelentett az orosz rulettel.
Az idősebbik Márquez ennek ellenére teljesen józanul indokolta a döntést. Elmondta, hogy míg a közepes gumi üzemi hőmérsékletéhez hat kör kell, addig a lággyal már az első körtől támadhat, csak arra kellett ügyelnie, hogy maradjon belőle valami az utolsó néhány körre. Továbbá azt is megtudtuk, hogy a médiummal egész hétvégén voltak gondjai, és nem érezte jól magát a motoron, így amikor felállt a rajtrácsra, lecseréltette őket a lágyra. Nagyjából ennek köszönhette szédületes menetélését, amellyel a tizennegyedik helyről indulva a második, majd a harmadik helyre jött fel. Persze a hatalmas felzárkózásnak szombaton megvolt az ára, mert a rajt utáni tülekedésben Márquez elveszített egy aeroelemet, amely nélkül elvileg fizikai képtelenség lett volna ilyen tempót motorozni, de nem neki. A kérdés továbbra is csak az, mi lenne, ha egyszer nem kerülne hasonló kalamajkába, és nem azért kellene melóznia, hogy legalább utolérje az elejét. Persze a kérdés nagyon költői, hiszen az edzéseken láthatjuk, hogy a nyolcszoros világbajnok versenytempója ugyan rendre megvan, az egykörös viszont még nincs. Bár úgy vélem, nem cserélné el dobogós helyeit pole pozíciókra.
Espargaró egy „tündérmesében” találta magát, Marc Márqueznek az „aerodinamikai fejlesztés” segített
A Márquez-féle ünnepi mámor ismét porondra került, ami nem csoda, hiszen 2019 óta nem volt olyan szezonja, amikor zsinórban háromszor a dobogóra állhatott volna. Elnézve a lelkiállapotát, azt hiszem, egy prevenciós középiskolai osztályfőnökin inkább levetíteném a diákoknak a Márquez-eufóriát, bizonyítva ezzel azt, hogy a motorversenyzés mellett semmi szükség ajzószerekre.
A mezőny másik önjárója pedig az az Acosta volt, akiről még főnöke, Pit Beirer is úgy nyilatkozott, hogy vasárnap a győzelemért küldik harcba, és vállalják azt annak minden esetleges negatív hozadékával. Beirer előrejelzése beigazolódott, hiszen Acosta valóban a győzelemért harcolt, ennek megfelelően még a verseny leggyorsabb körét is megfutotta, de nem tudta tartani a tempóját, és elesett. A végzet őt is az utálatos balosban érte, ezekben a kanyarokban már szombaton is szenvedett. Érezhetően vasárnapra sem lelt rá a megoldóképletre, csak egyszerűen bátrabb volt, aminek ez lett az eredménye. Pontos elemzések még nincsenek, bár Acosta vasárnap este technikai hibát rebesgetett, amit azóta senki sem erősített meg. A hátsó lágy abroncsra sem adott különösebb magyarázatot, mindössze annyit, hogy ezen sokkal jobban érezte magát egész hétvégén, ezért inkább vállalta volna a rizikót, ha kibírja a teljes versenytávot. Összegezve talán kijelenthetjük, hogy a spanyol újonc ugyan továbbra is elképesztően gyors, még nem tudott kimászni a teher súlya alatt köré képződött veremből, pedig, ha sikerülne neki, igazán nagy dolgokra lenne képes. Ehhez viszont további versenykilométerekre és tapasztalatra lesz még szüksége.
Acosta furcsa jelenséget tapasztalt bukása előtt, fáj neki, hogy ismét „kukába dobtak” egy dobogót
A tavalyi terminátor, az Aprilia pedig mentette a mundér becsületét, bár a ’23-as varázslat elmaradt. Espargaró csillaga ettől függetlenül is ragyogott. A rangidős spanyol szombati győzelmével és vasárnapi, igen szoros negyedik helyével bizonyította, nem azért vonul vissza, mert lassú, vagy nem élvezi a versenyzést, egyszerűen azért, mert elfáradt, és inkább gyereket nevelne. A Trackhause szerződésében pedig minden bizonnyal életbe lépett a záradék, miszerint legalább az egyik motor továbbfejlesztett változattal gurulhat a rajtrácsra. Ezt most Fernández kapta, aki előkelő rajtpozíciójával, szombati villanásával és vasárnapi magabiztos hatodik helyével jelezte, hogy nem véletlenül kapott szerződést a legjobbak között.
Raúl Fernández: Úgy sírtam, mint egy kisbaba, amikor visszaértem a bokszba
Espargaró visszavonulásával a legnagyobb kérdés már csak az, vajon ki ülhet a gyári csapat motorjára. Sokan úgy vélik, a legtöbb jel arra utal, hogy Bastianini érkezik majd, bár menedzsere, Carlo Pernat ismét mindent megtett azért, hogy magára és versenyzőjére irányítsa a rivaldafényt. Egész hétvégén egy kék elektromos motorral járta a paddockot, majd amikor a motor kilétéről faggatták – Bastianini kapta ajándékba a Moto2-es világbajnoki címe után az Italtrans csapatától – nem volt rest megjegyezni, hogy a színéből kiindulva ez egy Yamaha, amely lehetne akár a mezőny legjobb motorja. Bennfentesek persze úgy vélik, hogy az Aprilia-szerződés már a zsebben, csak az aláírás hiányzik róla, Pernat játéka pedig mindössze a gázsi felsrófolásáról szól, ami a katalóniai hétvége után nem biztos, hogy emelkedett.
Ott volt még a futamon a Ducati legfőbb vezére, Claudio Domenicali is, aki a parc fermében egy fal adta árnyékban próbált rejtőzködni, miközben Carmelo Ezpeletával beszélgetett. Persze sikertelenül, hiszen amikor odalépett, hogy gratuláljon mindhárom versenyzőjének, Martín és Márquez a maga módján más és más násztáncba kezdett. Márquez láthatóan a kamera előtt heccelte, Martín inkább a háttérben, ugyanakkor Martín úgy lépett oda ölelésre Pecco Bagnaia édesanyjához a dobogó előtt, mintha csak jövendőbeli legjobb barátjának családját pillantotta volna meg. Kissé groteszk volt mindezt látni, ezért bízom benne, hogy a Ducati tartja az ígéretét, és Mugello előtt bejelenti a gyári csapat jövő évi versenyzőpárosát.
Martín „szívesen osztozna egy csapaton” Marc Márquezzel, bár szerinte „az brutális lenne”
