Talán egy emberként várta a MotoGP-t imádó közönség az Amerikai Nagydíjat, amelytől még a legszakavatottabb rajongók is azt remélték, hogy elhozhatja Marc Márquez várva várt feltámadását. Viszont a dolgok másként alakultak, mint arra sokan számítottak, a mennybemenetel a Ducatival ismét elmaradt. Vigyázat, szerzői ömlengés következik.
Ha valamitől féltem, az egészen pontosan az volt, amit az austini sprint után láthattunk, mert bár hiszek a Liberty Media [a MotoGP-t irányító Dorna új, amerikai tulajdonosa – a szerk.] erejében, a profi előadásban és a média tartalmakban, amelyeket gyártanak, de az erőltetett színpadi jelenetek és éljenzések után, némi szekunder szégyenérzettel megspékelve kissé úgy éreztem magam, mint tizenhét éves koromban, amikor a városszéli diszkó kamubőr ülőgarnitúráján fetrengve valóban elhittem, mi most nagyon VIP-ek vagyunk. Viszont a MotoGP szerencsére azért MotoGP, mert maga a verseny képes a hátán egyedül is elvinni a műsort, egyszerűen azért, mert ebben a sportban némi szerencsével oltári küzdelmek is lehetnek.
Óriási dráma, Marc Márquez az élről bukott, Viñales a borzalmas rajtja után írt történelmet
A kritikusok csendje pedig engem is elér, miután Maverick Viñales a két sprint után immáron egy főfutamon is bizonyította, hogy akár három különböző gyártó motorjával is képes versenyt nyerni a királykategóriában. Ezen a ponton pedig külön megkövetem a spanyol pilótát, amiért egyszer azzal a bibliai jelzővel illettem, mely szerint a hét első hat napján teremt, a hetediken pedig megpihen. Kalapot le előtte, hiszen újra azt a Viñalest láthattuk, akiért oly sokáig rajongtak mind a szakma képviselői, mind pedig a sportot kedvelők. Az Aprilia pilótája győzelmével továbbá azt is bizonyította, hogy a noalei motor jó, a noalei motor gyors, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezt a legcsekélyebb pénztárcával érték el. Diadalának fényét pedig tovább növeli a tény, hogy nagyon keményen megküzdött érte. Hiszen nem egy számára komfortos, rajt-cél győzelemről beszélünk, hanem tonnányi előzésről és csatáról, amely eddig igencsak kívül esett komfortzónáján.
Viñales könnyek között idézte fel az elmúlt éveket, amikor többször is be akarta fejezni
Viszont ismét jött valaki, aki ugyan „csak” a második helyen ért célba, mégis a nap versenyét futotta, legalábbis szerintem. Igen, minden bizonnyal elfogult vagyok, de amit Pedro Acosta letett az asztalra, azzal nem lehet mit kezdeni, legfeljebb szerelembe esni. Az újonctól ismét egy olyan futamot láthattunk, amilyenre csak a legnagyobbak képesek, és nem a második hely miatt, hanem azért, amit a rajt és a kockás zászló között eltelt időben mutatott. Nyitásnak mindenkit meglepett egy tökéletes rajttal, innentől kezdve pedig másról sem szólt a versenye, mint a védekezésről. Komoly csatákat vívott Marc Márquezzel és Jorge Martínnal egyaránt, mégis úgy verte vissza a nagyvadak kíméletlen karmolásait, hogy közben elhittük, hogy élvezi, amit csinál. A bökkenő az egészben mindössze az volt, hogy tényleg élvezte, és ennek a futam után hangot is adott.
Martín egészen egyszerűen nem tudott mit kezdeni vele, hiszen ahogy a szombati sprinten is láthattuk, Acosta az első kanyar előtti féktávot olyan extrémitással abszolválta, hogy ebben valóban senki sem tudott a partnere lenni. Így két táborra szakadt az őt támadni próbáló mezőny. Az egyikhez tartozók nem foglalkoztak a megalázó féktávjaival, míg a többiek erre próbáltak rájátszani. Erre jó példa lehet az, aki némileg magára engedte a tapasztalatlan ifjút, hogy aztán az első kanyart enyhén kiszélesítve ritmusvesztésre kényszerítse. Utóbbiak közé tartozott mind Martín, mind pedig Márquez, de Acostát végeredményben ezek a próbálkozások sem ejtették különösen zavarba. Nem foglalkozott túlságosan a többiekkel, a saját tempóját futotta, és arra koncentrált, hogy tőle túlságosan senki ne lépjen el. Egyedül a futam végén lecsapó Viñalessel nem tudott mit kezdeni.
A remekül szereplő Acosta hamarosan Pedrosával versenyezhet, elárulta, milyen eredményre számít
Csapata, a GasGas legújabb fejlesztése a futamra a világos színű kerék volt az eddig megszokott sötét helyett, feltételezhetően az első abroncsok túlmelegedése ellen. Ezt a megoldást korábban már a Ducatitól is láthattuk, de minden bizonnyal ők jelenleg mással kísérleteznek. Úgy vélem, hogy ezzel szemben Acosta aligha foglalkozott a részletekkel, kizárólag a versenyre összpontosított. Ami azért is nagy szó, mert nehéz talpon maradni abban a tudatban, hogy mindenki rád vadászik, és legszívesebben a pokolra küldenének. Az egyáltalán nem meglepő, hogy Márquez és a többiek nem bántak kesztyűs kézzel vele, sőt nem is kell, hiszen a MotoGP ettől szép. Az viszont már kicsit meglepett, hogy eleinte Martín is elgurította a gyógyszerét. A Pramac motorosának kellett némi konszolidációs idő, mire enyhébb fokozatba váltott Acostával szemben. Úgy hiszem, hogy a mindkettőjüket menedzselő Albert Valera minden futam előtt kénytelen kiadni az utasítást, mely szerint egymást nem bánthatják, a kisebbet egészen biztosan nem.
Az austini hétvégén az idősebb Márquez fivérre vonatkozóan két dolgot láthattunk: az egyik az volt, hogy rendkívüli módon akart, mindenképpen győzni szeretett volna, ezzel egyidőben viszont azt is, hogy sokat küszködött. Nem akartak neki összejönni a dolgok, és bár a sprinten dobogóra állhatott, érezni lehetett a gigászi küzdelmet közte és a motorja között. Valahogy még mindig nem állt össze ez a projekt. És bár továbbra is kísértetiesen hasonlít karrierjének jelen szakaszában a 2014-es Valentino Rossihoz, mégis adnék még időt a nyolcszoros világbajnoknak. A főfutamon ugyan rövid időre átvette a vezetést, de aztán a levegőből is érezni lehetett, hogy az sok lesz. Néhány kanyarral később érthetetlen módon elveszítette a motor elejét, és bukott. Talán ez volt a verseny legdrámaibb pillanata, ha ugyanis valamikor, akkor Austinban egészen biztosan megvoltak az esélyei a sikerre. Az eset után fékhibára panaszkodott, és mivel távol áll tőle, hogy saját hibáiért mást okoljon, feltétel nélkül hiszek neki.
Az élről bukó Marc Márqueznek végig gondja volt, mérnöke csalódott a „hihetetlen” szereplés után
A gyári Ducati csapatban ezúttal ismét Enea Bastianini volt, aki jobban teljesített, Francesco Bagnaia mondhatni végig küszködte a hétvégét. Úgy tűnik, hogy a Bestia mindenképpen szeretné meghálálni kenyéradója neki szavazott bizalmát, és eddig jobban boldogul az idei motorral. A csatát ugyanakkor a Portugál Nagydíj után ismét Martínnal vívta, ezúttal viszont nem a győzelemért, hanem annak alsó fokáért, amelyből most az olasz került ki győztesen. A 2024-es fejlesztésű Ducati motorokon továbbra is pattogásra, vibrációra panaszkodnak a versenyzők, de Márquez is beszámolt már a jelenségről, amelynek okait egyelőre nem tudták megfejteni a mérnökök, és megoldást sem találtak a problémára. A legtöbben viszont a Michelin legújabb abroncsára gyanakodnak, amely más vegyi eljárással készül, mint a tavalyi modell, ezért a legtöbben úgy hiszik, hogy ez lehet a probléma legfőbb forrása. A rossz hír viszont az, hogy év közben egy hasonló bökkenőre elég nehéz reagálni, szinte lehetetlen, mert a motor geometriáját változtatni nagyon nem lehet, és így a vázzal sincs különösebb teendő. Ugyanakkor persze az sem kizárt, hogy a tavaly bevezetett minimum guminyomásra vonatkozó szabályt is ludas lehet a történetben. Viszont az egyenlet akkor is változatlan. A versenyző vagy hozzászokik, és megtanul vele együtt élni, vagy lemarad. A múltban ugyanakkor arra is láttunk már példát, hogy ez nem sikerült mindenkinek, sőt Rossi is bukott már világbajnoki címet emiatt.
Bagnaia azt hitte, a győzelemért is harcolhat, de már a futam közepére nehéz helyzetbe került
A legnagyobb talány pedig továbbra is a japán gyártókat övezi. Ha azt mondom, hogy a pilótáik az első tíz közé nem fértek be, és ettől függetlenül is csak ketten értek célba, talán Önök is fogják a fejüket. Közülük pedig kizárólag Fabio Quartararónak sikerült a pontszerzés, noha a nem túl fényes tizenkettedik helyen. A másik célba érkező pedig a tök utolsó, közel 34 másodperces hátrányt felhalmozó Luca Marini lett. Erre legfeljebb csak annyit mondhatok, hogy a Yamaha francia versenyzője legalább már gazdag, és tizenkét millió euró talán elég lesz ahhoz, hogy újra képes legyen hinni a Yamaha projektében. Ha pedig ez mégsem jön össze, akkor meg üsse kavics.
Kínos: Álex Márquez elesett, de így is elhappolta az utolsó pontot a Honda elől
A rosszindulatot félretéve, és egy reálisabb magyarázatot keresve, meg lehet hallgatni azokat az érdekes dolgokat, amelyeket a franciák egykori MotoGP-menője, Randy De Puniet mondott Quartararo hosszabbításával kapcsolatban. Bár szerinte is furcsa honfitársa szerződéshosszabbítása, ha viszont jobban belegondol, akkor mégis megérti, és legfőbb indokként nem a pénzt emelte ki. De Puniet azon a véleményen van, hogy különösen kockázatos lett volna Quartararo számára a további időhúzás, hiszen Martín erősen motivált abban, hogy gyári ülést találjon. A legjobb lehetőségei erre a Ducati és a KTM lehettek, viszont mindkét gyártó esetében bizonytalan az üresedés, mert úgy tűnik, hogy elégedettek a jelenlegi pilótafelállásukkal. Bastianini ismét tempót talált, és próbál kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani, miközben Gigi Dall’Igna [a Ducati versenyrészlegének vezérigazgatója – a szerk.] bizalma Bagnaia felé rendületlen. A KTM pedig még Márquezért sem szeretne áldozatokat hozni, és Acosta megjelenésével alighanem ez így is marad. De Puniet a Hondát, látva a teljesítményüket, számításba sem vette, az Apriliát pedig egészen egyszerűen azért nem sorolta fel lehetőségként, mert financiálisan messze a Yamaha mögött kullog. Így szerinte Quartararo számára a legkézenfekvőbb megoldás a hosszabbítás volt, egy olyan csapattal, amelynek nemrég még világbajnoki címet nyert. Akik, meghálálva ezt, kitartóan bíznak benne.
Meglátjuk, hogy végül kinek lesz igaza, de azt hiszem ennyire még nem vártuk Jerezt.
Így áll a MotoGP-tabella az Amerikai Nagydíj után
